TURIKARI68 blogja

Arra vágytam mindig hogy tisztán  ragyogjak,

Mint sötét égboltban a csillagok sora.

Mutatni a haza utat örökkön örökké,

S nem égni ki soha.

Mert kötettem az élettel ezt frigyet itt,

Kergetve a boldogságot, akár a hit,

Hol kövéren hol soványan.

Ha nem hiszitek, kérdezzétek a virágokat akik olykor- olykor még, az oltáron szimatolnak utánam.

S mikor mindenem odavész majd,

Csak a suta betűk árulkodnak felőlem.

Eltűnök mint a patakok a föld gyomrában,

Akár a vad nyoma az erdőben.

De ott lenni mégis,

Mint száradó pocsolyában a zivatar.

Mint a kincs ha nem keresik,

Ha az eke egyszer kitakar.

Gic november .12.

Volt egy hely 

Régen egykoron.

Hol fullasztott tengernyi könny,

S lesett le reám a Somló, 

mint egy hegyorom.

Honnét elragadott,

E lírikus áradat.

És a zuhanás közben, kapva kaptam tollat,

Majd szőtt a páskom belőlem mesét,

S adott e ravatalra szárnyakat. 

Valahogy túl kellett élni,

Ezt az életet a megváltó halálig.

S mielőtt az ígéret földje alá kell majd bújnom,

Előtte még eljöttem gyónni egészen hazáig.

Mert te vagy az akitől,

A szerepeket kaptam!

S most itt állunk egymás előtt megint,

Mint két komédiás újra, 

Cilinderben s frakkban.

Oroszi ,november. 6

Én .

Eljön az est értem,

Fekete zakóján a gombok fényes csillagok.

Nem sejti hogy rejtőzöm már a mellén közülük én is egy vagyok. 

Lehet nem is létezem,

Rólam egy ábránd álmodik.

És a valóság szövete,

Mint e sorok szövege némán rám folyik.

Mint egy titok most,

Mely az olvasóban elrejti magát ott.

Úgy vagyok fényes bross, s ha nem leszek,

E halhatatlanság reám akasztja a  kabátot.

Bújtatott a tekintet mindig,

Úgy kellett benne engem  keresni.

Szerelmes  öltönyébe, az élet azt hitte,

Hogy e tér idő csapdájában majd viszont fogom szeretni.

A múzsám vagy.

A múzsám vagy még mindig,

Aki fűt, aki éget.

Akivel elalszom mint gondolat,

Majd álmodok felőle, s felkelek ha ébred.

Érzem  utolsónak maradtál,

Pedig első is lehettél volna.

Mennyi árva fájdalom lenne most,

Ki mind nélkülem kóborolna.

Mennyi magányos este,

Kiknek a csupasz rideg teste nem bújt volna hozzám soha.

És nem bánnék semmit most,

Mert nem volnék ily ostoba.

A múzsám vagy általad,

Érted történik minden velem.

Csak szíts, fúj bele e paràzsba,

Hogy jövőd legyek, s ne történelem.

Rossz korba.

Rossz korba születtem,

De jöttem hivatal s kéretlen.

Csak vendég vagyok a földön,

Testem feslett szövet öltönyt,

Mely alig tart már életben.

Könnyedén jöttek a szavak,

S a fájdalom, mely boldogság gyanánt e zálogból  kiváltott.

Sajogott a lelkem,  ha irtam,

S mint József Attila, tele sírtam a világot.

S ha mennem kell egyszer,

E nehéz tudat téged kutat, hol nem lesz alkotó elem a vegyszer.

Faggadtatok, nem jutva semmire, de könnyem volt e gúny ára.

S mire megismertek egészen majd,

Már nem lesz szükségem e szakadt gúnyára.