TURIKARI68 blogja

Nem voltam én soha,

Se boldog, se gazdag.

De táncoltam penge élén,

S lógott a nyakamon madzag.

Mikor eljöttem hazulról 

Senki nem vette zokon magát.

Mert már nem akadt a környéken valódi rokon,

Se igaz jó barát.

De mégis  van egy emlék,

Mely ha jövök valahányszor nem enged ha mennék.

Hát ilyen ez a szülő hazám!

Itt adott a tyúkoknak enni,

S faragott belőlem ember az én jó anyám.

A kutyámat dédelgette nekem,

S várt, megszállottan, mint egykor a langyos tejjel.

Leporolta a széket, melyen már rég nem ült senki,

Mintha engem kínált volna hellyel.

Büszke volt már akkor reám,

Ki most  örökbe fogadta a csendet.

De megilleti, mert harcolt a világgal,

Még én mertem álmodni egyet.

Oroszi. 2020/ december/ 5/ 12:55

Egy időkapszulában utazik lelkem,

Száguldunk  mint a fotonok.

Retinám ablak e világra, s érzem,

Amint nézem, hogy teszik a dolgukat ionok és protonok.

A vágyaim szinte könyörögnek,

Mint már gyehennán tisztuló szeretők.

De itt tart még a gravitáció, s ahogy szédelgek, a föld árnyékos oldalán 

A falvak olyanok mint a csendes temetők.

A közvilágítás mind ,mind apró mécsesek,

Fentről oly mesés minden mint álmomba.

De néha megébredek, ha megfogod kezem,

S e valóság le-leránt a vákuumba.

Lassan célt érek,

Vége lesz e rohanásnak egyszer.

Ahogy mint a fáradt vándor kopogtatok nálad,

S vegykonyhádon visszakerül a polcra a testemet alkotó rengeteg vegyszer.

M7 autópályán hajnalba

Arra vágytam mindig hogy tisztán  ragyogjak,

Mint sötét égboltban a csillagok sora.

Mutatni a haza utat örökkön örökké,

S nem égni ki soha.

Mert kötettem az élettel ezt frigyet itt,

Kergetve a boldogságot, akár a hit,

Hol kövéren hol soványan.

Ha nem hiszitek, kérdezzétek a virágokat akik olykor- olykor még, az oltáron szimatolnak utánam.

S mikor mindenem odavész majd,

Csak a suta betűk árulkodnak felőlem.

Eltűnök mint a patakok a föld gyomrában,

Akár a vad nyoma az erdőben.

De ott lenni mégis,

Mint száradó pocsolyában a zivatar.

Mint a kincs ha nem keresik,

Ha az eke egyszer kitakar.

Gic november .12.

Volt egy hely 

Régen egykoron.

Hol fullasztott tengernyi könny,

S lesett le reám a Somló, 

mint egy hegyorom.

Honnét elragadott,

E lírikus áradat.

És a zuhanás közben, kapva kaptam tollat,

Majd szőtt a páskom belőlem mesét,

S adott e ravatalra szárnyakat. 

Valahogy túl kellett élni,

Ezt az életet a megváltó halálig.

S mielőtt az ígéret földje alá kell majd bújnom,

Előtte még eljöttem gyónni egészen hazáig.

Mert te vagy az akitől,

A szerepeket kaptam!

S most itt állunk egymás előtt megint,

Mint két komédiás újra, 

Cilinderben s frakkban.

Oroszi ,november. 6

Én .

Eljön az est értem,

Fekete zakóján a gombok fényes csillagok.

Nem sejti hogy rejtőzöm már a mellén közülük én is egy vagyok. 

Lehet nem is létezem,

Rólam egy ábránd álmodik.

És a valóság szövete,

Mint e sorok szövege némán rám folyik.

Mint egy titok most,

Mely az olvasóban elrejti magát ott.

Úgy vagyok fényes bross, s ha nem leszek,

E halhatatlanság reám akasztja a  kabátot.

Bújtatott a tekintet mindig,

Úgy kellett benne engem  keresni.

Szerelmes  öltönyébe, az élet azt hitte,

Hogy e tér idő csapdájában majd viszont fogom szeretni.