Pesten.

 

Először jártam pesten,

Szerencsét próbálni, meg miegymás.

Az aluljáróban volta az alom, mellette a kalapom,

Melyben ott hevert egy bélás.

 

Vidéki gúnyám, már fel se tűnik senkinek,

Tán benne mátyás király vagyok.

Odahaza nem hiányzok csak az uzsorás rokonoknak,

De a nemzetben tán, ki nem vár, majd mély nyomot hagyok.

 

Jön, a metró! Mint egy megvilágosodás, s élmény, ahogy szalad a síneken,

Rajta unott tekintetű emberekkel a kocsikba.

A nyakamra szőtt ínszalagok pattanásig feszülnek,

Ahogy húzott maga után, mint nyálát a csiga.

 

Érdekes voltál egy darabig,

Ahogy becsordogáltam hozzád én, a vidékről a délibe jőve.

Csalódtam, mert bár a harangok ott is hívtak,

De nem ehettem ostyát sem, vasárnap délidőbe.

 

De futtok majd utánam,

Mint szél a papír fecnik után.

S én már nem leszek sehol,

Mintha csak egy hajnal lehettem volna, egy üszkös délután.