Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja

Hello, egy mosoly vagyok.

Tudom ez nem sok, talán csak ha hagyod.

Hogy beüljön belül az emberség,

És maradhat nyugodtan az a két lépés.

Biztos akarok valamit, úgy érzed,

És igazad van, az emberséged kell belőled.

Önzőn azt akarom, mit látok, érzek,

Felőled is, érezni, magamon tükörképed.

Érdekel mit gondolsz, kinek érzed,

Magadban, mit adott az élet.

És nem biztos, hogy mindenben egyetértünk,

Ezen a hídon is át megyünk, ha odaérünk.

Mesélj és mesélek én is,

Szavakat mely nekem s neked is oly édes fétis.

Rajtuk keresztül látva. egymással,

Gazdagíthatjuk egymás belső templomát áldva.

De csak ha csendben ülünk az is elég,

Nem bántva egymást jó ez a melegség.

Olyan bagatell néha ez az emberség,

Kell nekem, mégha mondják, ez csak nevem-ség.

https://www.facebook.com/photo/?fbid=955915375481030&set=a.115059379566638

Kevés mondat,

Mit még fájdalom mondhat,

Jegelnem kéne,

Elvégre véremnek volt vére.

Szemébe néztem,

Utoljára, mélyen egészen,

Démonkét éltem,

Szeme rettegő tükrében.

Fal fehéren,

Halott érzés reményen,

Vonz, taszít,

Másként nemtelenségem.

Bánt minden,

E szép köztelen napunkon,

Mégis érzem,

Magamon cudar bérem.

Kinyújtott kezem,

Gesztus nélküli, jellegtelen,

Igazi Folk Blues*-ként,

Jó kívánságom, esőt terem.

* Az Igazi Folk Blues

Ez itt hát a való igaz háza,

Hol kinek kinek meg találtatik valósága.

Itt a civilizált győz az ököl jog felett,

Inteligencia farkasokat szelídíthet.

A jognak szép ódon katedrája, nem is,

A kastélya, erős vár erődje vagyon,

Miben hited találhatod újra te is,

Vagy vesztve végleg hátra hagyom.

Táncterem ez, szigorú szabály rendel,

Ahol a tánctanár szigorral rendel,

Itt a forma és bók, szabály ön tetszik

Mégis a szubjektív ön, csillogva növekszik

Itt a törvényalkotó hatalom szervez,

Polgári, gazdasági és büntető rendet.

A jog szabó legszebb Kelméje elkelt,

Belőle lássuk, ma mily ruhát fércelt.

Az igazságok árva ára magára várva,

Csillog itt kétes díszítésű álruhába.

S a fénybe kerül a való a valósághoz,

Semmi köze nincs a jognak, az igazsághoz.

Éhes a magány a hajnal derekán,

Emlékek közé túr,

Falatok után kutat,

De nem talál mást csak fájó pillanatokat.

Azt mikor lényem léte állt a határán,

Vágya egy volt,

Ki lépni, mert sok,

A bármi, mi adott erre rengeteg okot.

Ott, a remény nem más mint halott,

Emésztve elég,

Üszkein csillan szemed,

Mondhatod gyáván menekülni, de jó hogy hiheted.

Csend, mi túl szép nagy mereng,

A tett vágya ez,

Az ösztön börtön,

Ki átkol majd engem, soha nem ereszt.

És a váró ott a nagy semmiben üres,

Végtelen béke,

Ki szól, ki nem, enged,

Még nem, máshol kell magad lenned.

Fekete sötétkék, lassan kopottas szürke ég,

Kel a túlélő nap,

Új emlékeket vett és arat,

Éhes a magány a hajnal derekán. 

Elképzelt valóságaink álmainak kapuján át,

Kereste a vágy bennünk a bejáratát.

Mi lehet, mi szép,

De nem pótolhatja a valóság elméletét.

Mert hiába benned él és bennem él,

Vak hit abban amit eddig megismerhettél,

A lélek rejtett végein,

Döntésed vár rád rólam, illúzióid hamvain.

Vegytisztán igaz ez a pillanat,

Elfogulatlan volta jól ismert ajándékom marad.

Múlik a varázs, szűnik a tombolás,

Udvariasan elfogulatlan tartózkodó folytatás.

Furcsa kis beszélgetés, mikor nincs is miről már,

Barátot nem készít itt a sajnálomgyár,

Mert az egyirányú utak elmesélik azt,

Ha ide át voltam már, oda át nem tudom ugyanazt.

Búcsúzik így most a furcsa szabó és vele,

Bohókás de kedves ötlete,

A rád adott túl nagy vágykabátom,

Őszinte jó kívánságaimmal, most menj, kedves álmom.