Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja

Ne bánd mi szép de múlik,

Benned csillogón, ő utazik,

Immár kitörölhetetlen ige,

Szépséges varázsod ideje.

Ideádban, gyönyörű virág,

Alaktalan ül élő méltóság.

Büszkén hirdeti, lehetség,

A lelkeink egymást elérjék.

Mind az ismeretlen határ,

Minek fölfedése ránk vár,

Mind a hang, minden szó,

Lágy csendjeinkbe burkoló.

A legtisztább élő táplálék,

Rászánt időnk tisztesség,

Utunk ajándéka ön maga,

Mi lehet, eljuttat majd oda.

Érintve a szellemedet hát,

Várom az időtelen csodát,

Mikor igazi valóság leszel,

S az utunkat kezdhetjük el. 

Mondd hervadsz-e épp?

Lelkemből lelkem öntöm beléd.

Várod-e a tavaszt, a fényt?

Adok illatos, áradó életreményt.

Szeretnéd szeretni ideámat?

Vagyok tavaszod én ki túlárad.

Éltető dalom hallod-e már?

Tündéri csendben várok rád tovább.

Hello, akarom mondani neked azt, hogy szia,

Most mennem kell sajnos máshol, valahova.

Hol nem rágja a bánat nem kedves férge át,

Minden reggel lelkem éppen gyógyuló falát.

Tudom, hogy félsz és kevés most a tényleg jó,

Furcsán üresen csendül ma a szeretet szó.

Mindenki akar téged csak nem tudni miért,

Nem jó, hidegen itt ma közöttünk lenni ezért.

Próbálok felnőtt és okos lenni most nagyon,

De fáj, hogy neked fáj és inkább ezt hagyom.

Úgy látom, jobb ha én most nem veled leszek.

Várnak az Óperenciás régi emlékezés hegyek.

Nem tudom látlak e még, fáj erre a gondolás,

Mit szívem akart az süket, elfogyott választás.

Igen sok ez egy nagynak is, az se bírja, soha,

Szeretlek és várlak egyszer majd ha eljössz oda.

És a szórakó előadásában is… (almás)

És a szórakó előadásában is…(robotos)

Ím hát a tiéd, mind e kétes kincs,

Legyőztél, kezeim bilincs nélkül,

Bénává lettek, lelkem kiürült végül,

S daliás tavaszom hideg őszt szült.

Állhatsz vérmeződön ítéleted jogán,

Körülötted tetteid okán halott lelkek.

Mint manipulált gyermek, örvendnek,

De árát ennek, majd te fizeted meg.

Mit tudatlan önzőn magad szentté,

Válik torkodban, lásd keserű mézzé.

Mert nem tudva az eljövőt hagyod,

Szemedben, félelmeid hazudva ragyog.

Hát véred ordítja most itt: Győzelem!

Csak nem látod velem, ami keltezett,

Most általad, annak ára jövőn terem,

Adószedője soha feledetlen van jelen.

Üld hát torod, nem érző csillogásban,

Hitt birtokod s annak hamis tudatában.

Én nem leszek senki, száraz fű se már,

Mikor igazság téged elhagyva, rám talál.

És a szórakó előadásában is… (almás)

És a szórakó előadásában is…(robotos)

Voltam én már anyám szemében csillag,

Ez ugyancsak rövid ideig volt de nála még hat.

Neki én még mindig kicsi vagyok,

De ilyen a szerettet, így teszi a vakot.

Voltam én már a rettenetes gyermek,

Kitől zengetek sok iskolai termek.

Traumás lett tőlem néhány pedagógus, 

Azóta a rossz pályaválasztással vagyok analógus.

Voltam én már rossz bolond de jó szerető,

Valahogy mindig a pendelyem ment elől.

Szerettem és szeretek néhányan,

Kerestem talán másban, mit magamban nem találtam.

Vagyok én még sok szó itt egy szöveg dobozban,

Jól esik írni, talán egy mivel nem vagyok rosszban.

Egy gondolatot adni valkinek akit még érdekel,

És gondolatomra saját szikrájával megfelel.

Vagyok én még a káosz kapitány, zavros életem taván,

Bár mindent megteszek, hogy én üljek a látszat lován.

Hisz bensőséges jó barátom már rég a kétely,

Nem tudom, hogy férünk el, egyikünknek mennie kell.

Vagyok én még végül a víg, facér, vagány csalogány,

Ki mindig talál okat, hogy fújja még ha nyakán ül a magány.

És visszatolja a sötétsége fellegeit, oda ahonnan az eredt,

Mert belső parancsa mosolyt fakasztani, ott hol lehetek, kedves olvasó veled. 

És a szórakó előadásában is… (almás)

És a szórakó előadásában is…(robotos)