Ki

Éhes a magány a hajnal derekán,

Emlékek közé túr,

Falatok után kutat,

De nem talál mást csak fájó pillanatokat.

Azt mikor lényem léte állt a határán,

Vágya egy volt,

Ki lépni, mert sok,

A bármi, mi adott erre rengeteg okot.

Ott, a remény nem más mint halott,

Emésztve elég,

Üszkein csillan szemed,

Mondhatod gyáván menekülni, de jó hogy hiheted.

Csend, mi túl szép nagy mereng,

A tett vágya ez,

Az ösztön börtön,

Ki átkol majd engem, soha nem ereszt.

És a váró ott a nagy semmiben üres,

Végtelen béke,

Ki szól, ki nem, enged,

Még nem, máshol kell magad lenned.

Fekete sötétkék, lassan kopottas szürke ég,

Kel a túlélő nap,

Új emlékeket vett és arat,

Éhes a magány a hajnal derekán.