kukkantsbeblogomba

szép szerelmem megzavarlak
csukódjon egy nyitott ablak
fáknak ága égígérő
hajlong ott kint oly kísértő

a vizes csap nem is csöpög
de mi koppan és ki hörög
ne félj a szél halált játszik
véres nyakkal orgonázik

emelkedik sötét árnyék
ajtó előtt mintha fáznék
az eb vonít macska nyávog
szikét fennek belgyógyászok

szép szerelmem búj közelebb
halld a vihar egyre bőszebb
itt van a csend karjaimban
itt az idő lehalkítsam

felnézve magasra hova a füst siet
kóborol a képzelet társat hív szépet
s bevonja akár egy csokit fénymázzal 
magához is láncolná akit csak lehet
és mindkét testet egyé tenné tép-zárral
hogy többé ne kelljen ölelkezzenek

bonyolulttá válik a szerelem megint
iparilag önműködő csókokat gyárt 
kolompol fejekben a szükség szószerint 
imádd ama villamosított  szexhajcsárt
adj reményt az egész nyomornak - elvileg
alvásnyi valóság - birkózó nemiség
a király nemtelen - s tudsz mindent azt hiszed
majommá viszaváltozó emberiség

magadra találni itt a legnehezebb
kimarjul a lelked oktalan hibáztat
ne idővel akard megmérni a sikert
csak bohóca lettél az egész világnak
víg jámbor alázva csúszva mászva hallgass
szeretve veszendő türelmed a tiéd
ne add oda pökért-húgyért nem vagy aljas
kinek lelke eme szalmalángban kiég

a bokor békíthet újra minket
melynek lomb-zöldje eltakarta titkunk
sátorlapba tekertünk szerelmet
és megújulásra hiába várunk 

a lomb elszáradt védtelen a szív
mögé bújni kettőnket úgyse enged
pedig egy szép románc nem relatív
ám jön a tavasz s a bokor belereszket 

sűrű ágak közt egy madár lakik
fújhat szél és hullhat hó mégse száll el
serénykedik minden alkonyatig

a bokor békíthet de tán az sem
hogyan is újulhatna meg az ember
mikor az a sok év mindent elviszen...

üstbe öntött szép és rút gondolat
olvadásig hevítve keverem
kiöntök belőled egy új tavaszt
boldogat mindenkinek fényekben
gazdagot felhőtlen imasátrat
meg gyöngyvirágos tündérkerteket
madárkák zengjenek háladalt 
hol a szerelem csókokat veszteget


foszforos pupilládból kifénylik 
az isteni méltóság szeress úgy
mint a rigó a párját mindétig
selymes ruhákban sétálj randevúk
ösvényein csak ölelni vagyunk
e földön csak szeretkezni csupán
lenge meztelenséggel virulón
ugye mily szépek a kezek amint
egymást keresik gyorsan-lassulón
minket a boldogság ma kitapint


citromos illatokkal fent a Hold
sárga sugarát tükrözi miránk
és lila selymesen suhog a szél
igazszívekben most lobban a láng
többé nem fáznak aranyos békák
sem a jókedvű denevérek csak
a búsgerlice keresi párját
panaszos búgással és fészket rak
a csalogány ő a legboldogabb
mondd hogy hallgatjuk dalát ezután

énekről énekre kísér a vágy
néked dúdoló hangomra figyelj még 
kitépi a bajok lukas fogát
és körülölel szélrózsás fényesség

danol a szív énbennem csendesen
nem hangos dal de áthatóan édes
nem lehet keserű nem sohasem
terólad zengő kevésbé beszédes 

nem járatnám szám, csak dúdolva mint
a madár ki párjának visz csőrében
finom búzát vagy kenyér galacsint

énekleném hogy a szív törékeny
s a szó gyakran fáj s a  dallam boldogít
az utolsó mámorító csókig