kukkantsbeblogomba

kopik a zöld barnul az erdő
sárgára vicskad a mező
halványodik az égi kékség
értéktelenné válik a szépség
halványuló emlékek okán
óralap lóg az uborkafán 

sportérmék lógnak érdemtelen
kérkedik vele művészfejem
de a szív csókokért harcol
mely nem fityeg a mellre bronzból
rozsdás arcokat felejtve rég
eldobtam a smirglit odébb

patinás tornyok tetején
mint fényes gerlepár öntvény
dacol az idővel a szerelem
egymásba forrt örökre színtelen

különösnek talált rímek, mint a tövis
ragadnak tollra s nem dobom ki dehogyis
dalnoknak dolga tán elhallgatni a szót?
ó, nem hadd csigázza fel majd az olvasót
csókesőben jártam ernyő nélkül áztam
el is szédültem ily nagy odaadásban...

rohamléptekkel tol a ritmus szeretni
régi stílus izgágán szoktuk átélni
hogy is kell ölelni? mely formagyakorlat
vezet rá a lét lényegére? ragozhat
a költő, például titokban élve át
aztán bepalizhat bárkit - mondván - netovább...

éber a szív lelki bánat terhe nagy
most és nem most édes ajkad csókra vár
kerülget a kétely mondd már -merre vagy?

szárnyam lenne repülnék mint a madár
most és nem most érzem hogy vársz s nem megyek
hosszú utam torlaszolják nagy hegyek

pedig lábam egyfolytában bizsereg
most és nem most mindig érted toporog 
ám világom fura csapda itt rekeszt

fut a patak folyóvizébe csobog
most és nem most én meg csak téblábolok
mikor lesz az, hogy a halmok ledőlnek

nézem a fák sehova nem sietnek
most és nem most jobb lenne ha fa lennék
ha ők bírják - tán én se halok belé

Semmi többlet - csak ennyi, szeretlek;
hogyan magyarázhatnám el miért is?
bizonygatni nem illik senkinek;
nem hit kérdése, mindegy, ki kinek hisz.

S nem azért mert köthet a versszigor -,
de ismételni magamban - olyan jó
Tetszel galambom, mondom bármikor;
tetszel édesem, virágzó kisanyó :)

Fordul, fókuszba kerül az idő;
én meg csak mondogatom, hogy szép vagy, szép!
Minden szavam ezentúl csak a Tiéd.

Fordul, fókuszba kerül a jövő;
holnap tán változik a kép, beborul
és a verstan, szigorra nem szorul.

áldott május virágdús békehó
kertemben fészekrakó koranyár zsong
hol késik hol siet a léthajó
mely nyarat hozva lassan ide szállong

felujjong neked dalol még százszor is
mint mikor virágot lel egy parány méh
repes a lelkem dong fától fáig
virágzón és illatosan hozzád tér

tán rovarok vagyunk mi is, de jaj
szárnyainkat kitépte égi kézzel
próbára tesz isten, ó emberfaj

ne vágyakozz égbe röpülni fel
szerelmes szívedben ez a sok érzés
csak azért ég úgy, hogy fájjon míg élsz