kispatak

kötelék

 Gyermekké nőttem

s szép szülőföldemtől

messze elrepültem.

Alkonypillantású anyám,

őszsugaras szemű apám

csillagotthonom az égen.

Hazavárnak engem

bármerre is járok...

Most is, ahogy régen,

- ez a legősibb titok -,

érzik a szívverésem.

Tudják, mikor baj van,

szelíden kísérnek,

segítenek rajtam,

vigyáznak, mesélnek...

Ha elfogy a remény

s én várok a csodára,

ők ott vannak csendben,

mint Isten üzenete

szólalnak bennem,

kapaszkodjak bele

szemük sugarába!

Nincs hétköznap nélkülük,

és öröm - az ünnepre várva.

Kötelék ez - eltéphetetlen,

mitől mégsem vagyok árva...

Ők így szeretnek engem

minden nap - örök

gyermekké válva.

 

http://kepkezelo.com/images/0rtt9pensgfa5lklf2f4.jpg

 

Rejtelem

 

Valami történt..,

valami történt a hegyekkel.

Vándorúton a messzeségbe láttam

azelőtt, ha felkapaszkodtam

a  meredélyen és ott megálltam,

éreztem, hogy szeretnek az erdők,

ölelnek a bércek,

s a fürge kis patak mutatta az utat,

amin hazaérek.

 

De valami történt..,

történt valami a folyóval.

Arcomat nem látom már benne

hiába hajolok fölé, fodros keretű,

kis csillám-tükrökben kutatva

honnan jöttem, meddig maradok?

Kószálnak a parton nélküled-napok

tudom eljön egy hajó, eljön értem,

mielőtt meghalok...

 

Mert valami történt..., 

történt valami az idővel.

Magával vitte a folyót, a hegyet,

az arcom és a lépteimet.

A vén folyó tudta, ki vagyok,

a hegyek ígérték, hazamegyek.

De valami történt a folyóval,

és történt valami a hegyekkel,

ami biztosan tudom,

velem is megtörtént már egyszer...

 

Nyugaton hófehér

 

Valaki ma fenn a nyugati ég

fölött hófehér szavakat hullat,

én ma fehér kottát írtam neked

piano-fehéren hullt a holnap.

 

Ömlik a hó, sok szófehér selyem

fehéraranyat vont a tél miden

fekete sárra és a délkörön is

ma valami sír, betemet engem is.

 

 

A hídon túl

 

 

meddig érnek a határok

tán tudom de volt pár árok

egyik vizes másik sáros

volt közöttük ingoványos

 

átlépném vagy átugornám

mázsa iszappal ha tudnám

rám ragadt az út sok pora

árokparton nincs zöld moha

 

jégverembe esni halni

s létra nélkül kapaszkodni

máshol kék üvegszilánkok

temetnek egy élet-árkot

 

úszik ott tizenkét hajó

hídon átkelni volna jó

határok nélküli távok

holnapi hiány-világok

 

a hídon túlélnek álmok

a part szilárd nincs több árok  

épül a híd és azon túl

nincsenek sehol határok

 

   

 Rabságban

 R. G. -nek 

Harminchét tél, köztük sok szép, fehér bársony,

vidám répaorrú, szénszemű mosoly, hóemberes,

buckaugrós, rigóröptés, piros vödör-cilinderes,

szánkós, kisdömperes, igazán fényes karácsony.

 

Később, mikor nem a nevetős hópehely érte a szád,

s olvadt el játszva pillanathalált, sok liter sörszagú pára

gőzölgött az éjszakába, szomjad épp ráérzett a mára,

és a világ naposabb oldalára átsiklott veled a szán.

 

Szavak, vágyak börtönében alvó vándor-szerelmek,

sok társas magány,  'veled se-nélküled se', kell-ek,

töprengések, hogyantovábbok, kényszerek,'ezeknek

megmutatom, hogy nem én félek, csak féltenélek'

 

'én akkor hagyom abba, mikor akarom', s a példa apád,

mily erős hatalom, csak el kell fogadnom, hogy a gének

mondják meg most az időnek: nincs irgalom, a méreg

áthatol az agyon, lukat fúr, szökik a szív a homlokon át.

 

Követő rabságba vándorolt önként a szabadságod,

elment a Nő is, kidobott a haza is, másik ködmocsokba,

Albion lett vágyaid otthona, tanyád londoni kocsma,

visszatérni a gyökerekhez mégis, nagy volt bátorságod.

 

Látod, sorvad a gyökér is, a fa megtépázva áll, büszkén

ágait rázza, fenyegeti a világot : ha engem megaláztok,

átok-lombom szórom, rátok dőlök, úgyis rátok találok,

s a férfiélet útfelén holnapom égetem fel a ma üszkén.