kispatak

Rózsaszín-telen

 / gondolatok a festésről levél formában /

 

Drága Művész Barátom!

 

Soraimban remélem megtalálod a lényeget,

a miértekre próbálok adni feleletet neked…

Tudod, én

eleinte

mindent hófehérnek láttam

kedvemre színeztem a vásznam

kevertem aranysárgát  narancsot

ibolyát pirosat szép élénk színeket

raktam föl zöldeket barnákat

sok égszínkékkel árnyaltam vörössel

grafit-szürkével olykor feketével

aztán újra fehérrel majd jött az érett

arany-okker meg a legmélyebb bordó

de az uralkodó háttér mindig zöld volt

és távolban nem fehér vitorla, csak

a mindig fénylő horizont lángolt

de bárhogy vigyáztam folyton ráfolyt

a vásznon a tűzpiros a hófehérre

azután

újrafestettem konokul nap mint nap

új lendülettel míg egyszer csak úgy ránéztem

hirtelen és  megértettem a festményemen

miért  mindig csak egy rózsaszín folt lett

az eredmény hatalmas hiba volt hogy fényben

szabadban szerettem festeni és rajtam volt

(hisz' kellett )a fényvédő napszemüvegem

festés közben én a sötét üvegen át néztem

a képet tavasszal nyárban is szépnek láttam

csak a színekre koncentráltam mindig

nem jártam-keltem soha a művészvilágban

lassan a természet újabb színekkel bővül

már nem bánt a fény és így szabad szemmel

festek végre napszemüveg nélkül

 

végül

láthatom is hogy itt ezen az egyetlenegy

tarka-barka vásznon amint jobban megnézem

mégis bársony-szép ősz-színű harmónia terem

végre minden eleven és "rózsaszín-telen"

bár elmerengek néha még az "Őszikéken"

de már feketén fehéren úgy gondolom

a festés művészek dolga nem az én műfajom

én csak színekhez a képhez nem ragaszkodom

s holnap remélem egy aukción végre el is adom…

 

u.i.:

Az árából  tollakat veszek, meg színes krétákat

amivel írok; na jó, talán felhőt is festek még párat…

Ha művész én már nem is leszek eztán,

a barátságunk remélem ettől megmarad tán.

Ennyi hát a lényeg, s arra a fontos aukcióra

barátom, elvárlak téged is, szeretettel: Róza

 

 

Meddig a mélység

Meddig a mélység, a minden mérték meddig magasság,

hol a Fa gyökerével kapaszkodhat égzengésbe?

Vihartornyos ágbogán szélfűrész: tépő valóság

villantja okker fogsorát, véraranyt harap kékre.

 

Hajlongó idő fája rezdületlen cudarul áll,

tört fény csupasz karjain, hegedű-égből kijajdul

a lomb, élő ezer évek ősmagánya lengve száll,

terem-pillanat ölel, a végtelen belefájdul.

 

Narancs-lila kiáltás, alkonyíven néma sikoly

törzsében villám izzik, dörgés hasít a rögökre;

nincs kegyelem, nincs irgalom, a cédrus mégsem hajol,

alatta földje ércgyökérbe fogódzik örökre. 

A verset Csontváry festménye  és Garai Gábor: Magányos fa (Csontváry cédrusára)c. verse ihlette 

 

Garai Gábor: Magányos fa (Csontváry cédrusára)

 

Ha ki fának rendeltetett,

erdőben kell éljen.

Magányos fán vihar fészkel,

villám ül hegyében.

 

Ahány gallya, annyi néma,

görcsös jajgatása;

álló sírját állhatatos

gyökere megásta.

 

Mozdulatlan, mint a bálvány,

gyér lomb szikár foglya,

vedlett törzse csak mihaszna

erényét ragyogja.

 

Dögmadarak elkerülik,

vijjog némasága;

maga termi keselyűit

önemésztő ága.

 

Ha ki fának rendeltetett

Magányos fa, dermedt,

ágas karó, irgalmatlan

ég aljába vertek.

 

Magányos fa, terhe, kínja

puszta földnek, égnek,

nem te hagytad el az erdőt,

az hagyott el téged.