kispatak

Pusztán

 

Ott még együtt voltunk erősek,

a Pusztán, ahol szilaj lovak

vágtája, pata-dobbanása

mokány szívekben lüktetett,

visszhangzó dallamban éledt

az ős-lélek tűz körüli tánca,

sámánének harcról, égről mesélt;

 

Ott, a szabad, széljárta sztyeppén

a szó még gyakran hallgatott,

csak égő szemek beszéltek,

lobogva őrizték a lángot,

máglyák mélyén életre keltek

letűnt, nem felejtett világok;

Íjak feszültek, nyilak suhantak,

tarsolyokra mintázott míves jelek

mutatták, hogy küldetés lehet...

 

Isten szeme látta, nem rablóhadak,

nem hordák és nem vadak!

Élni vágyó, magukban is bízó,

ősöket, természetet tisztelő nomádok,

törzsek és családok, összetartozók

vándoroltak, kiknek a rovás: lét-jelentés,

ám a Vér és a Kéz a legerősebb kötés.

 

Pusztán a léted most is kevés.

Jól tudod már mit kell tenned.

Öleld meg, emeld föl és szeresd!

El ne engedd a feléd nyújtott kezet,

ha borzongva zsibong a véred,

a zene megérint, még benne érzed

a múltad, sorsod megmutatja a fény:

 

utunk hosszú, nehéz vándorlás,

szenvedés és örök remény.

Apáink ősi hite még ma is él:

Csak együtt vagyunk erősek,

a gyengét elsodorja a szél,

róla a múlt jelennek, jövőnek

semmit nem mesél.

 

/főoldalas versem átszerkesztett változata, s hozzá itt kiegészítésként:

https://www.youtube.com/watch?v=IQmpVtSpO3g


https://www.youtube.com/watch?v=HwK_4eW-BhA

 

AVE  SAVARIA !

( kedvcsináló, ismertető :) )

 

Ebben a szép, forró nyárvégi nyárban,

Savariában épp Történelmi Karnevál van,

mesélek róla egy kicsit, ha érdekel,

pedig nem kértek rá, magamtól teszem.

 

Karnevállázban ég, lüktet az egész város,

nem lehet itt most senki sem álmos,

hosszú férfitógák, színes tunikák sétálnak okkal

mindenhol, alájuk rejtett domború idomokkal,

ám nem kérkedik senki most a kockahassal.

Római katonák izmai feszülnek, az öltözék nagy

sikert arat, hőség van, ám ők hősen állják a nyarat,

hallani, amint szívük megdobog a páncél alatt.

 

A város megvénült vagy néhány ezer évet,

és telve van minden sok régi titokkal,

életre kelt ősök itt most újra élnek,

ma találkoztam végre én is a hunokkal…

Utánuk rögtön római legiósok jöttek,

csillogó páncélban felém, úgy köszöntöttek:

"Ave Rozelle,", és mire felocsúdtam volna,

már egy velencei lovag bókolt mosolyogva…

 

Aztán vonultak harcosok az árkádok alatt,

velük mentem megcsodálni a gladiátorokat,

a táborhelyükre, ahol pár napig úgy élnek,

mintha csak a múltból idecsöppennének, 

ők bezzeg  nem esnek össze a  tűző napon,

gyakorlatoznak, vívnak, kemények nagyon.

Íjászok, lovasok, mindenféle nyüzsgő népek

a táborban  és a városban jól összeférnek.

 

Zenészek, komédiások, tűzzsonglőrök,

minden eredeti, nincsenek kaszkadőrök,

téren és utcákon áll ezer sátor, árusok, portékák,

vehetsz bármit, kosarat, majmot, pislogó békát,

a kicsik is élvezik, fejükön csákó, kezükben fakard,

de nincs  terrorveszély, mosolyog rájuk a yard,

a szökőkút vizében is pancsolnak sokan,

arrébb már dalolnak, ott a borok utcája van.

 

Finom, hideg a sör és messze a sor vége,

jó illatok szállnak, minden mennyiségbe'

és valami őrület engem is belesodor a létbe,

holnap még vissza kell mennem, érzem,

a fáklyás felvonulást megint meg kell néznem,

bár láttam már többször, de mindig élvezem,

lenyűgöz, ha szemem előtt vonul el a történelem,

sok ezer, korhű jelmezbe bújt, boldog ember.

 

Itt béke van végre, nincs kerítés, sem halál...

nincs gyilkolás, nem menekül innen senki már.

Brutus egy sörpadon ülve Cézárral salátát zabál,

és forró vérű, latin táncosokkal gyönyörű este vár.

Én is csak ámulok, fülig a szám, kapkodom a fejem,

folyik rólam a víz, hogy mitől, meg nem érthetem,

tán nem is a nyártól meg a karneváltól van ilyen melegem,

mert őszintén szólva,..valaki egész nap itt lófrál velem…

 

Szóval álomszép ez, mert mondd, hol tehetnéd meg

hogy vegyél magadnak egy élő, igazi rabszolgát,

és belenézzél a mély, tüzes szemébe, míg ő téged

engedelmesen követve, csak a parancsodra vár…

Pénzt is verethetsz végre a saját arcképeddel,

tán jó lesz szűk napokra, ha lehet, majd tedd el…

A többiről máskor mesélek, de ezt se feledd el,

most az élmény bennem is friss, csupa elevenség,

még két nap Karnevál.. ki tudja mi jön még? :)

 

/ mára ennyi azt hiszem elég  is lenne,

 élőben is nézd meg, hogy több kell-e ?

Addig is : "Ave Savaria –  Ave  Rozelle!  :))

 

 / Szombathelyen ezekben a napokban zajlik a Savaria Történelmi Karnevál,

ahová  mindenkit  szeretettel várnak ! /

 

 

 

ANYANYELV  és  SZERETET


Két meghatározó, egész életünket átölelő fogalom, amelyek nélkül emberi mivoltunkról talán nem is lehet beszélni. 
Sok példát lehetne hozni ezekről, de -szubjektív módon- most egyet-egyet szeretettel ajánlok mindkettőhöz...


Édes, ékes apanyelvünk / Sinkovits Imre előadásában/


https://www.youtube.com/watch?v=vPHZuYg2K6o


....és egy "szeretet- vers" egy költőtől, akit talán kevesebben ismernek:


" Batta György költő, publicista 1943-ban Rimaszombaton született. Az anyanyelv szeretetét féltve őrzött első olvasókönyve táplálta, amelyet édesanyja Magyarországról az ingébe dugva, a szíve alatt csempészett át. Számára az anyanyelv maga a nép. Költői tehetségét 18 éves korában Illyés Gyula bátorítása segítette kibontakoztatni. Illyés emlékére és az Egy mondat a zsarnokságról c. versének hatására írta meg az  "Egy mondat a szeretetről" című költeményét.  Ez talán költészetének csúcsa, ars poetica-ja ." /dr.Rókusfalvy Pál/

Batta György 


Egy mondat a szeretetről


Illyés gyula emlékére

Hol szeretet van,

ott szeretet van,

nemcsak a Bibliában

rögzült Isten szavában,

 

nemcsak jó anyák mosolyában,

megannyi mozdulatában,

lelkük minden zugában;

ott szeretet van

 

nemcsak bölcs vének

tanácsában: „az évek

ne a keserűséget

teremjék benned, a mérget”;

 

hol szeretet van,

ott szeretet van

és nemcsak abban,

ahogy mindegyik gondolatban

 

másokért dobban a költő-

szív szakadatlan,

ahogy az anya is

ott lüktet végig a magzatban -;

 

hol szeretet van,

ott szeretet van,

nemcsak mikor az ujjak

mell-kupolákra simulnak,

 

s forró szerelmi vágyban

tüzesedve a lázban

hevülnek vörösre gyúlva,

akár az űrhajó burka;

 

hol szeretet van,

ott szeretet van,

s fönnmarad holtodiglan;

 

nem számít, hogy a vágytól

feszülő kupolából

maradt csak roskadt sátor

az idő viharától,

 

s már nem az ujjak:

dermedt pillantások simulnak

enyésző testmezőkre,

mik eltűnnek örökre;

 

hol szeretet van,

ott szeretet van,

nemcsak az estben

aláhulló pehelyben,

 

e máris tökéletesben,

mert arányaiban

- jövendő világunk váza? -

is remekben,

 

mert simulásában,

arcodra hullásában,

ahogyan gyöngéden

megérint az éjben,

 

abban szeretet van,

s hol szeretet van,

 

puska nem dörren,

vér nem fröccsen,

nem sújt tudatlan

ököl sem váratlan,

 

edényeit a vér

nem hagyja el a testben,

kering erekben,

nem buzog sebekben;

 

torkolattüzek ibolyákban

égnek csak,

szelíd lángban;

 

hol szeretet van,

ott szeretet van,

szamócafej a vércsepp,

igézve nézed:

 

láthatsz fűszálat,

áldott, sörényes fákat,

tornyokat, kupolákat,

de sehol katonákat;

 

hol szeretet van,

nem baj, hogy más vagy,

más a honod,

a templomod,

 

s nyelvedben,

lélek-emelte versedben

másként zendülnek

az igék, csendülnek

 

rím-harangok;

hogy mongolos az arcod;

szabad, hogy a szavak

hozzád vonuljanak,

 

mint hegyről a nyáj,

és senkinek sem fáj,

hogy bennük még véreid rakta,

Szent István látta

 

tüzek parázslanak,

Mátyás felhői gomolyganak,

budai paripák fújnak,

holtakért gyertyák gyúlnak;

 

ott nem félsz,

élsz

csillagfénnyel a szemedben,

nem gyűlöletben,

 

hisz tudják, tüdő halványlik,

szív-moraj hallik,

oxigén-tüzek égnek

benned is, - piroskékek -,

 

s lám, arcodon is közös a bélyeg:

a halál sütötte enyészet –

nézheted,

mint állat bőrén a jelet -;

 

hol szeretet van,

-elpusztíthatatlan-,

űri áradatból,

az időfolyamból

 

aranyszemcséid kimoshatod,

s a világot belőlük összerakod;

mint ködből a tornyok,

felhőkből az ormok

 

ember s táj előragyog,

megláthatod

minden keservek könnyét,

fájdalmak fekete gyöngyét,

 

mert minden, mi kín,

a lélek fényútjain

hozzád is átszáll,

veled is munkál:

 

fáj, bárhol a zsarnok,

égetnek szenvedő arcok,

szemükből a kiáltás

roncsoló sugárzás;

 

fenyőtű hördül törten

füst fojtva a völgyben,

zengő kövekből hallik

vizeken halál iramlik,

 

rémülten hordod

kozmikus sorsod,

mint a bogár, ahogyan

löki-viszi a folyam,

 

sodorja hullt falevélen:

-nincs menekvés

földön-égen? –

 

kérded esetten,

félelem-sebzetten,

idő-szegekkel verten

a lét-kereszten,

 

már-már abban

a végső pillanatban,

ahonnan tovább nincsen –

s ekkor fénylik fel Isten

 

lelkedben

minden sejtedben;

általa emberré épülsz,

már csak a jóra készülsz,

 

röpít a kegyelem gyorsan

aranyló hit-burokban,

virágzol,

békét sugárzol,

 

s mint betlehemi fényözön,

elönti bensőd az öröm,

hogy benned szeretet van,

kiapadhatatlan;

 

látod,

hogy növi be a világot

mint fénylő moha

arcok s virágok mosolya;

halál nem rettent;

serkent,

a jóra törekedhetsz,

másokért cselekedhetsz,

 

nyújtod a kezed

s tenyeredre veszed

akár egy cinegemadárkát

a Földet, ezt az árvát,

 

ezt a vergődőt, vérzőt,

lángokban égőt,

csapzottat,

meggyalázottat;

 

simítod, ne remegjen,

gyógyuljon, ne ernyedjen,

űri fán fényesedjen,

csak arról énekeljen:

 

„ahol szeretet van,

remény és jövő van";

hit ez a dal is, ez a hű,

ez az érted is szóló mű,

 

mely majd ott áll

a sírodnál,

megmondja, ki voltál,

porod is neki szolgál.

 

"Idézőjeles zsoltár" - irodalmi válogatás

 

/ szubjektív válogatás a magyar irodalom értékeiből - nem időrendben  /

 

Magyar sorskérdések, haza, hazaszeret, emberség, szolidaritás, együttműködés, távolságok, közelségek, magány, szerelem, hit ; főleg ezekről a dolgokról,  a számomra meghatározó, elfogadható, továbbgondolható, válaszokat keresgéltem a magyar irodalomban is. A versek, idézetek remélem nemcsak nekem segítenek. Jó elővenni őket és olvasni.. Képzeld el, mennyire szegények volnánk akkor, ha ezeket a verseket nem írták volna meg...Van felelősségünk a jelenért, a jövőért, és értük is, bizony.... jó böngészést, jó olvasást kívánok bővebben is, az eredeti teljességben is!     

     

 

Versek, versrészletek, idézetek sorrendben:

 

1. Halotti beszéd. A legkorábbi latin betűs, magyar nyelvű szövegemlék (1192-1195-ből. –Pray kodex)
2.  Arany János: Buda halála  Hún- rege  (első ének)
3. Arany János : Rege a csodaszarvasról
4. Janus Pannonius: Pannónia dícsérete
5. Petőfi Sándor: a XIX. század költői
6. Petőfi Sándor: Van-e egy marok föld….
7. Petőfi Sándor: A szájhősök
8. Petőfi Sándor: A téli esték
9. József Attila : Tél
10. Weöres Sándor: Idővesztés
11. Nagy László: Adjon az Isten
12. Márai Sándor: Mennyből az angyal
13. Petőfi Sándor : Nemzeti Dal
14. Kölcsey Ferenc: Himnusz
15. Vörösmarty Mihály: Szózat
16. Márai Sándor : Halotti Beszéd
17. Reményik Sándor: Az  Ige
18. Reményik Sándor: Atlantisz harangoz
19. József Attila :Magyarok
20. József Attila : Thomas Mann üdvözlése
21. József Attila:  Ős  patkány terjeszt kórt
22. Garay János :Vezérhang
23. Régi székely himnusz
24. Székely himnusz
25. Arany János: Rendületlenül
26. Petőfi Sándor: Voltak vezérek
27. Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet
28. Arany János : A walesi bárdok
29. Illyés Gyula: Bartók
30. Reményik Sándor: Templom és iskola
31. Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus-VI.
32. Ady Endre: Góg és Magóg fia vagyok én
33. Ady Endre: Sípja régi babonának
34. Kányádi Sándor: Vannak vidékek-  Oki Asalcsi balladája
35. Radnóti Miklós: Nem tudhatom
36. Kányádi Sándor: Vannak vidékek- Előhang
37. Tóth Árpád: Meddő órán
38. Székely János egyik verséből
39. Nagy László: Ki viszi át a szerelmet
40. Tóth Árpád: Lélektől lélekig
41. Ady Endre:Vallomás a szerelemről
42. Ady Endre: De ha mégis?
43. József Attila: Amit szívedbe rejtesz
44. Madách Imre: Az ember tragédiája
45. Petőfi Sándor: Szabadság, Szerelem
46. Megrakják a tüzet (magyar népdal, Sándorfalva ,Csongrád m. Péczely Attila gyűjtése
47. Ómagyar Mária-siralom (az első fennmaradt magyar nyelvű vers)-Leuveni kódex
48. Régi katolikus népi ének- himnusz (kb.18. sz. eleje)
49. Református ének -90. zsoltár (17.sz. elejéről)
50. nyugati keresztény könyörgés (a honalapítás korából)

 

 

 

„Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. yſa pur eſ chomuv uogmuc”         /1./

 

 

" Hullatja levelét az idő vén fája,          /2./
Terítve hatalmas rétegben alája;
Én ez avart jártam; tűnődve megálltam:
Egy régi levélen ezt írva találtam. "

 

"Száll a madár, ágrul ágra,         /3./
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sirhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.

 

Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéhnek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egytestvér, Ménrót fia.

 

Ötven-ötven jó leventét
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyü vadra.

 

Vad előttük vérbe fekszik,
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet -,
Üldözik a szarvas-gímet.

 

Gím után ők egyre törnek
Puszta martján sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne.

 

De a párduc, vad oroszlán
Végig üvölt a nagy pusztán,
Sárga tigris ott kölykezik,
Fiát eszi ha éhezik.

 

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra

 

Már a nap is lemenőben,
Tüzet rakott a felhőben;
Ők a szarvast egyre űzik, -
Alkonyatkor ím eltűnik.

 

Értek vala éjszakára
Kur vizének a partjára;
Folyóvíznek partja mellett
Paripájok jól legelhet.

 

Monda Hunor: itt leszálljunk,
Megitassunk, meg is háljunk;
Monda Magyar: víradattal
Visszatérjünk a csapattal. –

 

Haj, vitézek! haj, leventék!
Micsoda föld ez a vidék,
Hogy itt a nap száll keletre?
Nem, mint máshol, naplementre?

 

Szólt egy bajnok: én úgy nézem,
Hogy lement az déli részen.
Szólt egy másik: nem gondolnám:
Ott vöröslik éjszak ormán.

 

Folyamparton ők leszálltak,
Megitattak, meg is háltak,
Hogy majd reggel, víradattal
Hazatérnek a csapattal.

 

Szellő támad hűs hajnalra,
Bíborodik az ég alja;
Hát a szarvas nagy-merészen
Ott szökdécsel, túl a vízen.

 

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

 

Nosza rajta, gyors legények!
Érjük utól azt a gímet.
És - akarva, akaratlan -
Űzik ismét szakadatlan.

 

Kur folyót ők átalúszták,
Még vadabbak ott a puszták,
Ember ottan egy fűszálat,
Egy csöpp vizet nem találhat.

 

A föld háta fölomolván,
Szíksót izzad csupasz ormán,
Forrás vize nem iható,
Kénköves bűzt lehel a tó.

Forrás keble olajt buzog;
Itt is, ott is égnek azok,
Mint sok őrtűz setét éjjel
Lobban a láng szerteszéjjel.

 

Minden este bánva bánják,
Hogy e vadat mér' kivánják,
Mért is űzik egyre, nyomba,
Tévelyítő bús vadonba.

 

Mégis, mégis, ha reggel lett,
A gímszarvast űzni kellett,
Mint töviset szél játéka;
Mint madarat az árnyéka.

 

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

 

Vadont s a Dont ők felverik
A Meóti kis tengerig;
Süppedékes mély tavaknak
Szigetére ők behatnak.

 

Ott a szarvas, mint a pára
- Köd előtte, köd utána -
Míg az ember széjjelnézne:
Szemök elől elenyésze.

 

Hóha! hóha! hol van a vad?...
Egy kiáltja: ihon szalad!
Más kiáltja: itt van, itten!
A harmadik: sehol sincsen!

 

Minden zugot megüldöznek,
Minden bokrot átaldöfnek;
Gyík ha rezzen; fajd ha rebben:
De a gímvad nincs ezekben.

 

Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van, a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé -
Anyám, anyám, meghalsz belé!

 

Szóla Hunor: itt maradjunk!
Tanyát verjünk; itthon vagyunk:
Selyem a fű, édes a víz,
Fa-odúból csöpög a méz.

 

Kék folyam ad fényes halat,
Vörhenyő vad ízes falat,
Feszes az íj, sebes a nyíl,
Harckalandon zsákmány a díj.

 

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

 

Hogy elúntak otthon űlni,
Halat csalni, őzet űzni:
Új kalandra, szebb csatára
Ereszkedtek a pusztára.

 

Puszta földön, sík fenyéren
Zene hallik sötét éjen,
Zene, síp, dob, mély vadonban,
Mintha égből, mint álomban.

 

Tündér lyányok ottan laknak,
Táncot ropnak, úgy mulatnak.
Szőve ködbül sátoruk van:
Ugy mulatnak sátorukban.

 

Férfi egy sincs közelébe';
De a földi lyányok szépe,
Lyányai Belárnak, Dúlnak,
Tündérséget ott tanúlnak.

 

Dúl királyé, legszebb, kettő;
Agg Beláré tizenkettő;
Összesen mind: száz meg kettő
A tündérré válni kezdő.

 

Kemény próba: férfit ölni,
Kilenc ifjat megbűvölni,
Szerelemre csalogatni,
Szerelemtől szűz maradni.

 

Így tanulnak tündérséget,
Szívszakasztó mesterséget:
Minden éjjel számot adnak,
S minden éjjel úgy vigadnak.

 

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek.
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

 

Hang után ők, szembe széllel,
Fény után ők, födve éjjel,
Mennek óvást, mennek árnyon;
Ki lepkét fog, lopva járjon.

 

Monda Magyar: ez a síp-hang,
Bátya, bennem végig csikland;
Monda Hunor: vérem` hatja,
Szűzek árnya-fordulatja.

Haj vitézek! haj elébe!
Kiki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat;
Fújja felszél a nyomunkat.

Sarkantyúba lovat vesznek,
Kantárszárat megeresztnek;
A leányság bent, a körbe’ –
Mind a körbe’, sok az ölbe’.

Nagy sikoltás erre támad,
Futna széjjel a leányhad;
Elől tűzbe, hátul vízbe,
Mindenkép jut férfi kézbe.

Tündér lyányok ott eltűntek,
Szárnyok lévén elrepűltek;
De a többi hova legyen?
Földbe bújjon? elsülyedjen?...

Abbul immár nincsen semmi:
Szűzi daccal tündér lenni;
Vágtat a ló, és a pusztán
Nagy üres éj hallgat oztán.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek.
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

 

Dúl leányi, a legszebbek,
Hunor, Magyar nője lettek;
S a leventék, épen, százan,
Megosztoztak mind a százon.

 

Büszke lyányok ott idővel
Megbékéltek asszony-fővel;
Haza többé nem készültek;
Engesztelni fiat szültek.

 

Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyúgalommá:
Nincs egyéb, mi őket vonná.

 

Fiat szűltek hősi nemre,
Szép leányt is szerelemre;
Dali törzsnek ifju ágot,
Maguk helyett szűz virágot.

 

Hős fiakból ketten-ketten,
Két vezéré kétszer-ketten,
Feje lőn mind egy-egy nemnek
Száznyolc ágra ezek mennek.

 

Hunor ága hún fajt nemzett,
Magyaré a magyar nemzet;
Szaporaság lőn temérdek;
A szigetben nem is fértek.

 

Szittya földet elözönlék,
Dúl királynak dús örökjét; -
És azóta, hősök párja!
Híretek száll szájrul szájra."

 

„Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,          /4./
  S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
  Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
  Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!”

 

 „Ne fogjon senki könnyelműen            /5./
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

…….

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság, 
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek…"

 

 "Van-e egy marok föld a magyar hazában,            /6./

Amelyet magyar vér meg nem áztatott?
Haj, de már nem látszik a nagy ősök vére,
Fiaik befesték ujra feketére
A földet, rákenték a gyalázatot!

 

S így hazugság itt az örök-igazság is,

Hogy az oroszlán nem szűlhet nyúlfiat;
Ti dicső apák, ti bajnok oroszlánok,
Ha ti a halálból most föltámadnátok,
És látnátok satnya maradéktokat!

 

S ez a faj dicsekszik őse érdemével,
Híres hajdanával úgy hetvenkedik...
Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni
Mivelünk? vajon nem fogja emlegetni
Orcapirulással e kor gyermekit?

 

Erre semmi gondunk. Tengünk, mint az állat,

Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk,
Messze elmaradtunk a világ sorától,

Kitöröltek a nagy nemzetek sorából,
Élni nem tudunk és halni nem merünk.

 

Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak
Számadó könyvében a legelső szám.
S most leghátul állunk semmit nem jelentve...
Kik lábunk ölelték egykor térdepelve,
Most arcul csapkodnak... szégyen rád, hazám! "

 

"Meddig tart ez őrült hangzavar még?          /7./
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?

 

Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyujtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.

 

Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek."

 

"Hova lett a tarka szivárvány az égről?               /8./
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

 

Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
Vállain fejér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Ugy áll a hidegben s didereg... az inség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában."

 

"Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,          /9./
Hogy melegednének az emberek.

 

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.

 

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

 

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

 

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!"

 

 

" Valódi szándékomat rejtve,            /10./
pusztán az árnytól kérdezem:
Idővesztés! - mit ért ezen?
S a válasz máris elfelejtve.

Csillagfénynél titkot kifejtve,
alanti árny mindég lészen,
ott érik lassan, nehezen
az idővesztések selejtje.

Mást válaszolt a nap s az éj,
a másik bölcs, a másik korszak,
s a válasz hajszálnyit hamis.

De vitorlázni szép veszély,
és ácsolhatom csónak-orrnak
valódi szándékomat is."

 

 

"Adjon az Isten                /11./
szerencsét,
szerelmet, forró 
kemencét,
üres vékámba
gabonát, 
árva kezembe 
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ 
ő küldjön,
hogy hitem széjjel 
ne dűljön,
adjon az Isten 
fényeket, 
temetők helyett
életet - 
nekem a kérés 
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem."

 

"MENNYBŐL AZ ANGYAL - MENJ SIETVE         /12./

Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

 

Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.

 

Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett -
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.

 

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta -
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

 

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta -
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.

 

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: ,,Elég volt.''

 

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

 

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- A költő, a szamár, s a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, -
               mennyből az angyal"

 

 

"…..Hol sírjaink domborulnak,              /13./
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!"

 

 

"Szánd meg, isten a magyart,           /14./
kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart,
tengerén kínjának
Balsors, akit régen tép,
hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
a múltat, s jövendőt."

 

"…..

Az nem lehet, hogy annyi szív        /15./      
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt."

 

 "…..                                                                             
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat             /16./
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat 
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak 
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt 
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt 
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt 
És megértették, ahogy a dajkaéneket 
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg 
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké 
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é 
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: 
„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed 
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet 
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát 
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát 
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon 
A tested is emlékezik, mint távoli rokon 
Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat 
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. 
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár 
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét 
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét - 
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby 
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady? 
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? 
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme? 
„ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet. 
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket. 
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál 
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál 
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved 
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek 
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is. 
Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...”
Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”
Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”

Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t? 
Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess. 
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz. 
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet 
A radioaktív hamu mindent betemet… "

 

"Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,              / 17./
És áhitattal ejtsétek a szót, 
A nyelv ma néktek végső menedéktek, 
A nyelv ma tündérvár és katakomba, 
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

 

E drága nyelvet porrá ne törjétek, 
Ne nyúljon hozzá avatatlanul 
Senki: ne szaggassátok szirmait 
A rózsafának, mely hóban virul. 
Úgy beszéljen ki-ki magyarul, 
Mintha imádkozna, 
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!

És aki költő, az legyen király, 
És pap és próféta és soha más. 
Nem illik daróc főpapi talárhoz, 
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.

 

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, 
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely, 
Ki borát issza: Élet borát issza, 
Előre néz s csak néha-néha vissza - 
S a kelyhet többé nem engedi el! "

 

"Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,           /18./
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely faluk hangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.
Magyar hajósok, hallgatózzatok,
Ha jártok ottfenn förgeteges éjben:
Erdély harangoz, harangoz a mélyben."

 

"….

S a nyomorultak, ők, akik miatt                 /19./
Temetőnek is kicsi lett világunk,
Még ők biztatnak, hogy a pusztulást
Hős bátorsággal s daccal kell kibírnunk!..."

 

„….

S mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,          /20./
Honnan uszulnak ránk új, ordas eszmék
Fő-e új méreg, mely közénk hatol-
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak, férfiak maradjunk
és nők a nők-szabadok, kedvesek
-s mind ember, mert az egyre kevesebb.
Foglalj helyet, kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz Téged, mert örül, hogy lát ma itt
Fehérek közt egy európait.”

 

    

"Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,          /21./
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.
S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jogokat,
hát új gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll –
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.
Lógatják szárnyuk az ínségnek
gombostűjére szúrt nyarak.
Bemásszák lelkünket a gépek,
mint aluvót a bogarak.
Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg –
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.
S mint a sakál, mely csillagoknak
fordul kihányni hangjait,
egünkre, hol kinok ragyognak,
a költő hasztalan vonít…
Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szurva –
(itt csak meghalni sikerül.)
S mégis bizom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy íly sivár!…
Bizom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.
Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kín –
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain."

        

 

 "Csak törpe nép felejti  ős nagyságát,            / 22./
Csak elfajult kor hős elődöket,
A lelkes eljár ősei sírjához,
S gyújt régi fénynél új szövétneket.
S ha a jelennek halványúl sugára:
A régi fény ragyogjon fel honára!" 

 

 

" Óh én édes jó Istenem,                  / 23. /      
Oltalmazóm, segedelmem,
Vándorlásban reménységem,
Ínségemben lágy kenyerem!

Vándor fecske sebes szárnyát,
Vándorlegény vándorbotját,
Vándor székely reménységét
Jézus, áldd meg Erdély földjét!"

 

 

„Ki tudja merre, merre visz a végzet        /24./
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped
Csaba királyfi Csillagösvényen....”

 

"…….                                                            /  25./

 Sokban hívságos elme kérkedik,
Irányt még jóra, szépre is az ád;
Nem mondom: a hont ők nem szeretik;
De jobban a tapsot, mint a hazát...
Oh, értsd meg a szót és hiú dagályon
Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!

 

Szeretni a hont gyakran oly nehéz: -
Ha bűnbélyeg sötétül homlokán,
Gyarló erényünk öntagadni kész,
Mint Péter a rettentő éjtszakán.
Oh, értsd meg a szót: fényben, vagy homályon -
De kishitűvé szent imád ne váljon!

 

………..

 

Hallottad a szót: „rendületlenül?”              
Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, -
Lenn a sikamló tér, nyomás felül,
Vész és gyalázat el ne rántsanak.
Oh, értsd meg a szót: árban és apályon
- Szirt a habok közt - hűséged megálljon! "

 

 

"Voltak fejedelmek,                               / 26./
Akiknek emlékoszlopot emeltek, 
Magast és fényeset, 
Mely hirdeté nagyságukat, 
Mely hirdeté jóságukat. 
És hol van az oszlop?... elesett! 
El kellett esnie, 
Mert hazugsággal volt tele. 
Az idő igaz, 
S eldönti, ami nem az. 
Ott áll a sír most emléktelenül, 
Az eltörött helyett mást nem tevének... 
De nem! hisz örök átka nemzetének 
Sötét oszlopként rajta nehezül. "

 

 

„Urak, akik a világ dolgait igazítjátok:           / 27./
adjátok vissza a hegyeimet!
Bevallom őszintén: nem érdekel sem a politikátok,
sem a világnézeti kérdéseitek,
sem nagyszabású elgondolásaitok, melyekkel
az embermilliók sorsát rendezni kívánjátok.
Nem érdekelnek az embermilliók sem.
Egy érdekel csupán: adjátok vissza a hegyeimet!”

 

„Ti urak, ti urak, hitvány ebek!                  / 28./
   Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
   Elő egy velszi bárd!

 

Egymásra néz a sok vitéz,
   A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
   Sápadt el a harag.

 

Szó bennszakad, hang fennakad,
   Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
   Ősz bárd emelkedik.

 

Itt van, király, ki tetteidet
   Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
   Amint húrjába csap.

 

"Fegyver csörög, haló hörög,
   A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
   Te tetted ezt, király!

 

Levágva népünk ezrei,
   Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
   Király, te tetted ezt!"

 

"….

 

Bánatomat sérti, ki léha vigaszt           /29./
húz a fülembe;
anyánk a halott – a búcsúzót ne
kuplé-dal zengje;
hazák vesztek el – ki meri siratni
verkli futamokkal?
Van-e remény még emberi fajunkban? –
ha ez a gond s némán küzd már az ész,
te szólalj,
szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész,
hogy – mégis! – okunk van
remélni s élni!

 

S jogunk van
– hisz halandók s életadók vagyunk –
mindazzal szembenézni,
mit elkerülni úgysem tudhatunk.
Mert növeli, ki elfödi a bajt.
Lehetett, de már nem lehet,
hogy befogott füllel és eltakart
szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg
s majd szidjanak: nem segítettetek!

 

Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,
mi neked fölfedetett,
a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –
te bennünket növesztel, azzal,
hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.
Ez – ez vigasztal!
Beh más beszéd ez!
Emberi, nem hamis!
A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:
a kétségbeeséshez.

 

Köszönet érte,
az erőért a győzelem-vevéshez
a poklon is.
Ím, a vég, mely előre visz.
Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja
a rettenetet, azzal föl is oldja.
Ím, a nagy lélek válasza a létre
s a művészé, hogy megérte
poklot szenvednie.
Mert olyanokat éltünk meg, amire
ma sincs ige. "

 

"….                                                                   /30./                                                                              

 

A koldusnak, a páriának,
A jöttmentnek is van joga
Istenéhez apái módján
És nyelvén fohászkodnia.
Csak nektek ajánlgatják templomul
Az útszélét s az égbolt sátorát?
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!

 

Kicsi fehér templomotokba
Most minden erők tömörülnek.
Kicsi fehér templom-padokba
A holtak is mellétek ülnek.
A nagyapáink, nagyanyáink,
Szemükben biztatás vagy vád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!"

 

 

" Elindulok, mint egykor Csoma Sándor,            / 31./
hogy felkutassak minden magyart.
Székelyek, ott a bércek szikla-mellén,
üljetek mellém!

Magyarok ott a Tisza partján,
magyarok ott a Duna partján,
magyarok ott a tót hegyek közt - s a bácskai szőlőhegyek közt,
üljetek mellém.
Magyarok Afrikában, Ázsiában,
Párisban, vagy Amerikában,
üljetek mellém!
Ti eztán születők s ti porlócsontú ősök,
ti rég halott regösök, ti vértanúk, ti hősök,
üljetek mellém!

Ülj ide, gyűlj ide, népem
s hallgasd, amint énekelek,
amint a hárfa húrjait,
feszült idegem húrjait
jajgatva tépem,
ó, népem, árva népem! –
– dalolj velem,
mint akit füstös lángokra szítottak
vérszínű, ósetét, nehéz, fanyar borok,
dalolj velem hörögve
és zúgva és dörögve,
tízmillió, százmillió torok!

2

Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön
zsoltárod, mint a poklok tikkadt, kénköves szele
s Európa fogja be fülét
s nyögjön a borzalomtól
és őrüljön bele! –
Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha téged elfeledünk,
ó, Jeruzsálem!
Nyelvünkön izzó vasszeget
verjenek át
mikor nem téged emleget,
ó, Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk,
mikoron hozzád hűtlenek leszünk,
ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem! "

 

 

 

"Góg és Magóg fia vagyok én,              / 32./               

Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

 

Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?

 

Fülembe forró ólmot öntsetek
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.

 

De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar."

 

 

"Csak magamban sírom sorsod,             / 33. /
Vérem népe, magyar népem,
Sátor-sarkon bort nyakalva
Koldus-vásár közepében,
Már menőben bús világgá,
Fáradt lábbal útrakészen.

 

Körös-körül kavarognak
Béna árnyak, rongyos árnyak,
Nótát sipol a fülembe
Sípja régi babonának,
Édes népem, szól a sípszó,
Sohse lesz jól, sohse látlak.

 

Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.

 

Üzenhettek már utánam,
Kézsmárk hegye, Majtény síkja,
Határ-szélen botot vágok,
Vérem többé sohse issza
Veszett népem veszett földje:
Sohse nézek többet vissza."

 

 

„Vannak vidékek kietlen            /34./
messziségekbe veszetten
vidéki az őshitnek
ahová utak nem visznek
de eltalál visszaréved
behunyt szemmel is a lélek
nyomra lel a szó a dallam
kötése köt oldhatatlan.”

 

 

 

" Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,         /35./
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt 
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. 
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága 
s remélem, testem is majd e földbe süpped el. 
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel 
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, 
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, 
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon 
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. "

 

 

"Vannak vidékek gyönyörű       / 36. /
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül.”

 

 

"Magam vagyok                                       /37./
Nagyon. Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,               
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én,
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén."

 

" ……

Hát így van ez: magára hagyva              / 38./
A tölgy is meghajol, kidűl.
Barátaim,én azt remélem,
hogy sosem hagytok egyedül.”

 

 

"Létem ha végleg lemerűlt                  /39./
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!"

 

 

"……

 Tán fáj a csillagoknak a magány,              / 40./
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

 

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

 

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!"

 

 

 

 

 

"Hetedhét országban                          / 41./
Nem találtam mását:
Szeretem szép, beteg,
Csengő kacagását,
De nagyon szeretem.

Szeretem, hogy elbujt
Erős, nagy voltomban,
Szeretem hibáit
Jóságánál jobban,
De nagyon szeretem.

Szeretem fölséges
Voltomat e nászban
S fényes biztonságom
Valakiben, másban,
De nagyon szeretem."

 

 

"Gondoltam: drága, kicsi társam,             /42./
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dúlásban.

 

Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bűnnek.

 

Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam
Tarts meg engem igérő Multnak.

 

Tarts meg engem, míg szögek vernek,
Véres szívemmel, megbénultan,
Mégis csak tegnapi embernek.

 

Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Ebben a véres ájulásban.

 

De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán odaadta,
A te tűrő, igaz kezeddel."

 

 

"Amit szivedbe rejtesz,                / 43. /
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.

 

A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.

 

S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.

 

Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.

 

Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.

 

Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!"

 

 

 

 

" ………

 

LUCIFER

                                           / 44./

Siránkozol? - csupán a gyávaság
Fogadja el harc nélkül a csapást,
Mit elkerülni még hatalma van.
De a végzetnek örökös betűit
Nyugodtan nézi, és nem zúgolódik
Miattuk az erős, azt nézve csak,
Hogy állhatand meg még alattuk is.
Ily végzet áll a történet felett,
Te eszköz vagy csak, mellyet hajt előre.

...

ÁDÁM

Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad.
Kiérdemeltem ezt nagyon magamnak,
Lemondtam érte a paradicsomról.
Sokat tanultam álomképeimből,
Kiábrándultam sokból, s most csupán
Tőlem függ, útam másképpen vezetni.

...

AZ ÚR

 

Karod erős - szived emelkedett:
Végetlen a tér, mely munkára hív,
S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkűlete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztűl
Költészetté fog és dallá szürődni.
E két eszközzel álland oldalodnál,
Balsors s szerencse közt mind-egyaránt,
Vigasztaló, mosolygó géniusz.

...

ANGYALOK KARA

Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyelme.
Tégy bátran hát, és ne bánd, ha
A tömeg hálátlan is lesz,
Mert ne azt tekintse célul,
Önbecsét csak, ki nagyot tesz,

Szégyenelve tenni másképp;

 

ÉVA

Ah, értem a dalt, hála Istenemnek!

ÁDÁM

Gyanítom én is, és fogom követni.
Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni! -

AZ ÚR

Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál! "

 

"Szabadság, Szerelem!               / 45./

E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet."

 

 

"Megrakják a tüzet,          /46./
Mégis elaluszik, 
Nincs az a szerelem, 
Aki el nem múlik. 

Rakd meg babám, rakd meg, 
Lobogó tüzedet, 
Hadd melegítem meg 
Gyönge kezeimet. 

Szól a kakukmadár, 
Talán megvirrad már. 
Isten veled, rózsám, 
Magad maradsz immár ... 

Szerelem, szerelem, 
Átkozott gyötrelem, 
Mért nem virágoztál 
Minden falevelen? "

 

 

 

"…..                            / 47../ 

Vylag uila ga
viragnak uiraga.
keſeru / en. kynʒathul
uoſ ſcegegkel werethul.

 

Világ világa,

Virágnak virága!

Keserüen kinzatul

Vos szegekkel veretül.

….."

 

 

„Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátrónánk!      / 48./    

Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk :
Magyarországról, Édes hazánkról,
Ne felejtkezzél el Szegény magyarokról!”

 

 

"Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak!              / 49./

Mikor még semmi hegyek nem voltanak, Hogy még sem ég sem föld nem volt formálva,
Te voltál és te vagy, erős Isten, És te megmaradsz minden időben.

 

Az embereket te meg hagyod halni, És ezt mondod az emberi nemzetnek:
Légyetek porrá, kik porból lettetek! Mert ezer esztendő előtted annyi,
Mint a tegnapnak ő elmúlása És egy éjnek rövid vigyázása. "

 

 

 „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”       / 50./
„A sagittis Hungarorum libera nos, Domine!"

 

 

 

 

„Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isa, por ës homou vogymuk ”          / 1./

"Mit jelent a népdal az emberiségnek, a nemzeteknek? Azt a művészetet, amelyet emberek sokasága közösen teremtett meg; tehát a közösségi művészetet... Az a lényeg benne, hogy sok ember együttes alkotása, nem egy magányosé, nem egyé. Ezért vannak szűk határai, de azokon belül nagy mélységei. S ezért van felismerhető hangja, akármelyik nép akármelyik stílusáról van szó... Ezért jelent külön színt, ami akkor is érték lesz, amikor már a múlté lesz az az életforma, amely létrehozta..."

 Ezek a gondolatok Vargyas Lajos "A magyarság népzenéje" című könyvéből valók, amely Bartók Béla "A magyar népdal" és Kodály Zoltán "A magyar népzene" című könyve mellett a harmadik nagyszabású, zenei néphagyományunkat összefoglaló munka.

 

....és egy kis illuszráció... :  

https://www.youtube.com/watch?v=lHxoV2tbnuY

https://www.youtube.com/watch?v=SevL0CL2AbM&list=PL-fDrGb4bfrcl9shsG3vBd_tARs23Lihy

https://www.youtube.com/watch?v=IbsDgafIwZ8

Kicsi madár ( népdal)

 

Kicsi madár, hogy tudsz élni,

Mikor nem tudsz beszélgetni?

Mer én tudok jól beszélni,

S mégis alig tudok élni.

 

Kicsiny madár, jaj de fënn jársz,

Mi jaz oka, alább nem szállsz?

Alább szállnék, de nem merëk,

Sok az irigy, s attól félëk.

 

Én Istenëm, mi az oka,

Nincs szërëncsém sëmmi jóba?

Van a rosszba, nincs a jóba,

Van a mindënnapi búba.

 

(Kallós Zoltán gyűjtése, Erdély-Gyimes, 1962)

 

 

 Kicsi madár  – (néhány szövegváltozat)

 

"Kicsi madár, hogy tudsz élni,

Mikor te nem tudsz beszélni?

Lám, én jól tudok beszélni,

Mégis alig tudok élni.

 

Aszt hittem, hogy eső esik,

Pedig a szemem könnyezik,

Árkot mosott két orcámra,

Mint a zápor az utcára."

 /Pávai István gyűjtése, Nagyküküllő-Nagymoha/

 

„Kicsi madár, hogy tudsz élni?

Mikor nem is tudsz beszélni?

Lám én mennyiket beszélek,

Mégis alig – alig élek”

  /Barsi Ernő gyűjtése/

 

 

"Kicsi madár, jaj de fenn jársz,

Mi az oka alább nem jársz,

Alább szállnék de nem merök,

Sok az irigy attól félök.

 

Kicsi madár, hogy tudsz élni,

Mikor nem es tudsz beszélni?

Lám én mennyiköt beszélök,

Méges rózsám nélkül élök . "

 /Pető Csaba változata /

 

 " Kicsi madár hogy tudsz élni?

Mikor nincs kivel beszélni?

A te nyelved nem értik meg,

Mégis földed nem vetik meg."

  /Halmer J.  változata /