kispatak

 

Találós

 

Mögötted egy élet,

vagy lehet, hogy csak évek

rendezhetetlen sora.

Téged is vert már Isten

láthatatlan ostora,

mert nem bottal ver,

nem, - ne gondold soha.

 

Mögöttem is ugyanaz,

amit az idő festett előttem:

Isten, család , haza …

Feslett illúziók, ’dúlt hitek’ kora

véletlen kiásott kincsek,

meglelt, ritka vigaszok,

beszolgáltatott nincsek.

 

Nincsen közös múlt.

A jelen körbeér robogva,

mint a Nap égi útján,

utolér a száguldó csóva

fényéből kihangzó ének:

„Az a szép fényes nap”…

hallgatnak sámánok, szirének.

 

Az élet porszemnyi, örömóda

ha emel, sziklányi szenvedés

gördül ki alóla.

A világ-lepke súlya

fordítva ül a vállamon,

de elbírom, ameddig élek,

csak egy fordított kérdésem volna:

ha szeretnél,  én is szeretnélek?

 

Széltáncolta-tó

 

Szél táncol a tó fölött, önfeledt

transzban, felkavaró szenvedéllyel;

Ki mondja meg,

forró napok leomló kártyavárait

hogy építsem szélfútta reménnyel?

     

Enyhülést keresve a parton,

hűs víz fogad, a fény fodrozódó;

Ki érintse meg,

ha nem én, s föléhajló arcomra

csókpárát lehel a széltáncolta tó.

 

Nyári hőség. A föld mégis reszket,

időzített szavakban is bomba robban;

Ki látja meg,

ha a szemtől szembe-sugárban

félelem lángok lidérce lobban?

 

Háborúk, nyomor, menekülések...

Millió kegyetlen, vadorzó kínhalál;

Ki érti meg,

Isten kőbe vésett könyve nyitva,

de miért a borzalom lapjainál?

 

Nincs menedék. Csak kegyes véletlen,

a ’nem rosszkor lenni, rossz helyen’;

Ki hallja meg,

ha könyörgő imákat hord a szél,

s vele bolygónyi szenvedés üzen?

Szél táncol a tó fölött, önfeledt

transzban, felkavaró szenvedéllyel; 

Ki bocsássa meg,

hogy csontos rettenetek közé szorultan

a szív még dobogni, s szeretni merészel?

 

 Édus  /Anya/

 

Semmit nem kér, csak ad,

és mire rájössz miért,

itt maradsz magad.

Szíved szorít, öklöd ráz,

s hiába hűtöd égő szavad,

a 'harminchat fokos láz'

amíg élsz, veled marad.

... ahogy a megünnepelhetetlen születésnap is, ami tegnap lett volna...

Gyáva vakmerőség

 alcím: Elég!

 

Riadót fúj a  hőség,

- elég!- kiáltják annyian,

mert elég a tehetetlenség,

amit éreznek sokan...

Jajgat az erdő, s hallgat az ég,

elégnek állatok, izzanak a fák,

túl jó ez a föld, s túl nagy már a bőség,

eleven fáklyákkal világít a világ.

 

Riadót fúj a hőség,

évek égnek el, talán századok,

tehetetlen báb az ember, 

pusztuló rétek, otthonok

hamvadó álmok,

hogy is lehetnének

szavaktól újra sarjadók...?

Szörnyű tettük gyáva vakmerőség,

szégyenük messzire lángol,

őket nem riasztja hőség...

hatékony pusztítók,

és sosem égnek el

a gyilkos gyújtogatók.

 

 

Tisztáson

 

Lustán rezdül a nyár,

szokott szemlét tart a tájon,

őzszemek néznek vissza,

áll az idő, karcsú lábon.

 

Ág roppan be a csendbe,

riad a pihegő pillanat,

megszökken a suta,

megiramlik a bak.

 

Lombok alá eltűnik

mind, ami lehetett volna,

utánuk a lomha nyár is

belevész a lombba.

 

Ismerem ezt a tisztást,

valahol szerelem lábnyoma

megbújva, mélyen alszik,  

takarója zöld, párnája moha.