kispatak

 

 „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted

 Szánts és vess, s hagyjad másra az áldozatot!”

  /Kazinczy Ferenc/

 

 

Igen, Kazinczy JÓL írta, na de milyen titok...?

 

Sok minden megváltozott a világban, az életünkben, a környezetünkben, ezzel együtt valószínűleg a gondolkodásunkban, a szemléletünkben, és talán valahol a lelkünkben is… Nem tudom lesz-e, és azt sem, hogy kell-e ugyanolyan életet „visszakapnunk”, mint ami korábban volt. Aki érti, az úgyis érti, aki meg nem, annak fölösleges magyaráznom, hogy miért. Én egyre inkább  úgy érzem, hogy nem a mesterségesen létrehozott, hanem a természetes élettér felé kell(ene) fordulnunk (már amennyire ez még lehetséges), azt sokkal jobban megbecsülnünk, megóvni a magunk, a gyermekeink, unokáink számára is. Jó volna ebben a természetes élettérben megkeresni és megtalálni a helyünket, a boldogságunkat.

Ilyesmik jutnak eszembe most így Húsvét előtt, ha a gyerekeimre, tündéri unokámra és már úton lévő kistestvérére is gondolok, meg arra, hogy hány „kórsággal” kell még szembenéznünk, és ha majd sikerül legyűrni, akkor mi következik? Nekik vajon milyen életük lesz?

 Jézus élő, történelmi személy volt, ez tény. Ő sosem vágyott arra, hogy elhagyja ezt a földet. Neki és követőinek itt volt és itt van az az élettér, ahol teljes életet (is) lehetne élni… El kellett hagynia ezt az életteret mégis, de életről és a halálról való tanításai, a jóság és a szeretet mindenek fölötti parancsa a mai napig itt maradt velünk, nekünk. De mit kezdjünk mi itt és most vele? Talán le kell(ene) porolni róla az évezredek alatt rárakódott,  s a szándékosan rárakott butító sallangokat, mert azokra eddig sem nem volt és ezután  sem lesz semmi szükség.

A Húsvét aktuális tartalma, jellege és külsőségei velünk együtt változnak, de a lényege nem. Mindig is az egyik legalkalmasabb ünnep marad az emberi bizakodásra, a reményre, az új tavasz köszöntésére, és a titokfejtésre…:)

 

Szeretettel kívánok Mindenkinek békés, örömet adó húsvéti ünnepeket, nagyon szép tavaszi időszakot

 és kiváló egészséget! :)

 

 

év végi törmelékek

ha

ha összeomlana a föld

a lábunk alatt

ha elhalna minden örökzöld

s a tárt karú fák alatt többé

nem nyílna már virág

ha életünk elfoszlana köddé

és az égről is örökké

visszapattanna imád

 

akkor nézz a szemembe

hogy még egyszer meglásd benne

milyen szép volt a világ

 

 

Fohász

 

Segíts, hogy érezzem a jelenléted, 

vezess, ha akarod, hogy kövesselek,   

szeress, hogy én is szeressek,

s vígasztalj,.. amikor már nem lehet.

 

 

Kövek

 

Néha összeállnak, mintha út volna

olykor felfelé visznek, aztán le

újra, előttem tornyosul valami fal-forma

és félek, hogy  egyszer ráomlik a fejemre.

Apró, formátlan kövek a napok

s én botladozva lépkedek rajtuk,

eltűnődöm,  ki vagyok, s vajon mi az ok,

amiért én lettem a habarcsuk.

 

A harangokért

 

Metamorf világok fény-szemcséiből

repítsd ide égkupolák felhasadt résein át,

a remény ferde tornyaiból kikonduló szavakat,

hogy szívünkben harangozzanak tovább.

A kék madár

 

Ha három életem lehetne, de csak egy kívánságom,

azt kívánnám, - hogy legalább Egy Élet igaz legyen.

A többiben elviselném,  - akárhogy is fájjon -,

hogy csupán vágyálom  egy igaz szerelem.

Álmomban kék tollú  madár dalolt egy zöld ágon,

kérleltem, de nem árulta el, ez épp melyik életem?  

 

 

 

 

Minden kedves Olvasómnak békés, boldog új évet, és jó egészséget kívánok !

 

 

Szélhárfák szólamai

 

I.

 

Szélhárfán lassú tél-akkordok szállnak,

fel-fellibbentik felhőfüggönyök rojtjait,

tar ágak tövén megbúvó fészekbánat

madártól elhagyott,  s te sem vagy itt.

 

Fehér-arany fényeit megcsillantja,

jelzi érkezését, egy kedves ünnep,

didergő hiányait földbe hantolva

az elárvult tájon egy mosolyt elültet.

 

Eldúdol az emlék, ködökből formáz

bennem visszacsengő, tiszta éneket.

Asszonyává fogad a csituló láz,

nem vonja kétségbe hűségemet.

 

          Felemel álmodó, szürke szárnyain

          s messze száll velem tavaszig megint.

 

 

II.

 

Napok foszlanak le a decemberi égről

szürke ágakra ónos didergések ülnek,

ősz-halál réme néz a ködök szeméből

enyémből a rég megkövült könnyek

 

magukra húzzák felhők szürke rongyait,

takarva bánatfészkek barna meztelenségét,

- mind madártól elhagyottak. A tél csitít,

csak a szél szítja konokul a nyár emlékét.

 

Fehér-arany fényeit majd megcsillantja,

vigasztalón körbefon megint az ünnep.

Hűségem helyetted is örökbe fogadja,

míg arcom gödrébe egy mosolyt elültet;

 

      megröptet fáradó szárnyain a szó-fehér

      éj suhanása, hajnalra alvó szívemig ér.  

 

nevezd aminek akarod

 

megfejtenéd de nem lehet

csak jön és megy hullámokban

nem áll nem ül nem pihen

egyszerűen csak ott van

mint minden amit elfelejtesz

vagy talán tudattalan

mégis magadba rejtesz

 

egy fényszennyezés-mentes

különös világban

hol a csend a legősibb dallam

nem zeng nem szól nem is hív

nem jár a nyomodban

azt sem tudja mi az a szív

de dobog minden sorodban

 

nem zavar amikor dolgozol

zsebedben elszöszöl

nem is tudod mikor és hol

bújtat el a halál elől

megfejtenéd de nem lehet

soha megértened

merész veled-halni is kész

ameddig élni engeded

 

 

 A valódi temető

 

Ki máglyán hamvadva sodró vízen,

ki napégette kopár sziklacsúcson,

ki elkaparva titkon és sebtiben,

s van, aki ég és föld között félúton,

 

mint marék por.., elszáll, összevegyül,

ám mint anyag, el sosem veszhet,

csak átalakul,.. begyűri az űr kegyetlenül,

de nincs hely, hová a lélek temetkezhet.

 

Keresem, a sírok, hol is vannak?

Hová tűntek az ezer év előttiek?

Talán a nyughelyek is mind elhalnak,

mint az ellobogó ’örök’ őrtüzek…?

 

A léleknek a szív a valódi temető,

mi évszázadok fájdalmát is őrzi…

Anyám, apám, s mind, akik még fájtok,

ha én is meghalok, .. ki lesz, ki az időt legyőzi?