kispatak

Indulástól érkezésig

 

Indulástól  érkezésig

lelépem árnyékaim hosszát,

nap-órám hozzád igazítom,

a tűzre nem teszek rossz-fát,

olajat sem öntök, csak létezem,

mint hangya a szétdúlt bolyban,

de a nyüzsgés nem való nekem,

nem az vagyok már, aki voltam.

 

Megállni a lejtőn, búfelejtő

mosollyal valahol középen:

fel is visz út,  le is úgy fut,

megvár a kereszteződésben.

Az emlékezet a kezedet fogja,

hullámvasútra ül fel veled,

hegyre fel,völgybe le,- robogva,

visongva száguld és nevet,

 

majd megtorpan egy szirt peremén.

A mélyben hűlt vulkán krátere,

holdbéli táj szépsége vonzza,

nem tartja vissza föld mágnese.

Indulástól érkezésig

csak pár lépés, avagy végtelen,

honnan fohászok szállnak az égig,

de meddig érhet el..  az értelem?

 

Ostoba kérdés. Nem az a fontos,

kinek a képmása lettél.

Saját jéghegyünk vérzi fel úgyis oldalunk,

csak épen maradó lelkünk zenél,

míg önvilágunkba süllyedünk.

Vérünk forrásai lassan apadnak.

 Hordalék-szemét fullasztja a partot,

 s a csónak, mi menthetné még a menthetőt,

elindul, de fennakad zátonyán a szónak.

 

„Világok pusztulásán, ősi vad, kit rettenet űz

érkeztem meg hozzád, S várok riadtan veled.”

Lángokat szór a hajnal, a Nap szemembe tűz,

semmit sem látok. Vagy a Mindent, úgy lehet.

   

 

( Az idézet Ady: Őrizem a szemed c. verséből való )

 

Freskó

 

A táj szakadt vászon, de látható

nyomokban rajta még a freskó,

nyár-színekben, - restaurálatlan.

Szerelem, amit csak álmodtam.

 

Kihallak a szél zúgásából,

ősz baritonja a legszebb zenéd,

záporsuhanásban fénylő arcod

látom, amint szemeddel követnéd,

Ég peremére szálló pára lettem,

alattam fájó rozsdamező lángol.

Lágy esőbe bújtat, akit szerettem,

szivárvány-gyűrűt sző körénk a távol.

A légben sötét viharmadár suhog,

szélnek feszülő, fehér vitorlák

- kéretlen védőangyalok-,

szívünket partra tolják.

 

A táj tépett vászon, borzongató

szépsége törékeny, mulandó…

Őszi színekben ég - restaurálatlan,

a szerelem, amit csak álmodtam.

 

 

 

Fényörvények mélyén

 

 

Egyre jobban távolodik,

bár követhetem a szívemmel

ősdobbanástól a végsóhajtásig,

a legföldibb szerelemmel,

mert nincs égi, és nincsen másik.

Érzékelem csupán, hogy itt van

kvaterkázik a csendemmel,   

nem tűnt el egy fekete lyukban.

 

Csillagvére sokszor kibuggyan,

folyik fénypatakokban, s nyílik Pandora

szelencéje. Illúzió csorog a szemembe,

de nem engedik az Egyetemek

hogy láthassam szemtől szembe

ki lesz, aki a végén nevet,

kinek száguldva is szót fogadnak

lázongó csillagrendszerek.

 

Nem tehetek mást, őrzöm a békém,

s mint a bukott diák újra tanulom

határaim a föld átrajzolt térképén.

No-go zónákkal telített képzetek

közepében félelmes fekete lyuk van,

belezuhannak a fények, az életek

többé ki nem jöhetnek onnan,

odaveszik az is, ha tévedek.

 

Kiégett, aszályos földemet

ha szerettem is, tudom elhagyom.

Nem mérem máshoz léptemet,

nem borít sár, nem húz vagyon.

Itt ülök s várok egy galaxis szélén

szokva sötétségeket, mert lehet,

hogy a fényörvények mélyén

Ő mégis vár rám és szeret.

nappiramis

 

mit gondolsz - mit gondoljak

kaptatva fel a szerpentinen -

hagynád hogy meghaljak

vagy megálljon a szívem

jelet karcolva egy pillanatba

mit tegyek hogyan csináljam

talán pihenőt tartva 

kéne kis szünet a dobogásban

gúlába rakva a titkok deleje

tudom a holdról is látszik

a kivételes monumentalitás

de lehet hogy ez egy másik

mit gondolsz végig kitart-e

bennünk az a bolond akarás

az önfeladás tiltó parancsa

ami az éggel összekötve

bánatok halál-habarcsa

nélkül  építi föl e földre

életünk lélegző nappiramisát

 

Valamit tenni kell…

 

 

Ma szerződést kötök egy új lakásra,

de ez nem lesz a régi mása,

 

ezután majd kétlaki leszek,

még mindig vonzanak a hegyek...

 

Mindenféle irományok,

amiket én át nem látok

 

kellenek a boldogsághoz,

ami sosem jön a házhoz.

 

Olyan mint a (lelki) béke,

valamit tenni kell érte,

 

kimondani amit lehet,

bár a lélek némán szeret,

 

s egyszer, mikor elköltözik,

 a fényes napba beöltözik…

 

Nem kell majd szerződés többé,

a béke várja mindörökké,

 

de az nem lesz a régi mása

Mindenség lesz a lakása.

 

Az ember a földön röghöz kötött

kivéve ha elköltözött…