kispatak

 

Szívek magánya

Szürke esőpettyek

az égből,- cseppre-csepp,

halkan rám peregnek.

Bennük szunnyad az ég kékje,

arcom árkain lassan lecsorog

velük az ünnep békéje,

s havas latyakban földet ér.

 

A szobában fenyőfa áll,

elhozta őt a tél,

most csillogó díszeivel

takarja el, hogy már nem él.

Utolsó, boldog mosolyra vár,

ártatlan gyermekekére,

s talán mindenkiére,

vagy csak egy biztató szóra,

hogy ő is Isten teremtménye.

 

Ha felcsendül  az ének

karácsony éjjelén,

hozzá a csillagok zenélnek,

és kint, a fekete szélzongorán

alt-fehér szólam kísér,

a szívek magánya akkor

a szívemig ér.

 

 

10(?) év mese…

 

Mostanáig kerestem valamit,

de sehol sem leltem,

kitartott mellettem mégis

ezernyi, hiányos versem.

 

Mostanáig észre sem vettem

a vajúdó pillanatot,

mikor az idő gyermeke lettem,

de mára magamra hagyott.

 

Társak között, sok év magányban

róttam az utam, és a sorokat

messze, utazni küldtem:

járják be a galaxisokat!

 

Elmesélik hozzám visszatérve,

amit csak a lélek láthat,

röpke életem a nagy egész része,

cseppben is tenger hullámozhat.

 

Mostanáig kerestem valamit,

ami mindig is itt volt bennem,

és ma már csak erről mesél

ezernyi, hiányos versem.

 

kötelék

fény ír a falra jeleket

ősz-sugáron

szeretet érkezik

meglep mint egy álom

hol volt hol nem

mégis létezik

összeköt az éggel

megbékít a világgal

téged és engem

széttéphetetlen

lélekfonállal

 

 

Találós

 

Mögötted egy élet,

vagy lehet, hogy csak évek

rendezhetetlen sora.

Téged is vert már Isten

láthatatlan ostora,

mert nem bottal ver,

nem, - ne gondold soha.

 

Mögöttem is ugyanaz,

amit az idő festett előttem:

Isten, család , haza …

Feslett illúziók, ’dúlt hitek’ kora

véletlen kiásott kincsek,

meglelt, ritka vigaszok,

beszolgáltatott nincsek.

 

Nincsen közös múlt.

A jelen körbeér robogva,

mint a Nap égi útján,

utolér a száguldó csóva

fényéből kihangzó ének:

„Az a szép fényes nap”…

hallgatnak sámánok, szirének.

 

Az élet porszemnyi, örömóda

ha emel, sziklányi szenvedés

gördül ki alóla.

A világ-lepke súlya

fordítva ül a vállamon,

de elbírom, ameddig élek,

csak egy fordított kérdésem volna:

ha szeretnél,  én is szeretnélek?

 

Széltáncolta-tó

 

Szél táncol a tó fölött, önfeledt

transzban, felkavaró szenvedéllyel;

Ki mondja meg,

forró napok leomló kártyavárait

hogy építsem szélfútta reménnyel?

     

Enyhülést keresve a parton,

hűs víz fogad, a fény fodrozódó;

Ki érintse meg,

ha nem én, s föléhajló arcomra

csókpárát lehel a széltáncolta tó.

 

Nyári hőség. A föld mégis reszket,

időzített szavakban is bomba robban;

Ki látja meg,

ha a szemtől szembe-sugárban

félelem lángok lidérce lobban?

 

Háborúk, nyomor, menekülések...

Millió kegyetlen, vadorzó kínhalál;

Ki érti meg,

Isten kőbe vésett könyve nyitva,

de miért a borzalom lapjainál?

 

Nincs menedék. Csak kegyes véletlen,

a ’nem rosszkor lenni, rossz helyen’;

Ki hallja meg,

ha könyörgő imákat hord a szél,

s vele bolygónyi szenvedés üzen?

Szél táncol a tó fölött, önfeledt

transzban, felkavaró szenvedéllyel; 

Ki bocsássa meg,

hogy csontos rettenetek közé szorultan

a szív még dobogni, s szeretni merészel?