kispatak

Véletlen vers

( nem pályázatra ) 

„Költő vagyok - mit érdekelne

engem a költészet maga?”

Egy Költő egyszer így gondolta,

és véletlen - Neki, volt hozzá joga.

Megvádolták, hogy vádol és lázít,

nem mond igazat és nem elég jó…

De ’szikrát vetett foga közt a szó’

s véletlen, - az a láng ma is világít...

...Talán minden csak véletlen,

látod, ebben az életben is

minden fontos titok megfejtetlen:

Szabadság, Szerelem, Haza,

Sors, Halál, Remény, Isten…

Nagy szavak egy versben,

-akár átírható sorrendben,

s azt gondolnád, csak zörgő avar,

mégis lelkedbe ég a félelem,

hogy véletlen is jöhet vihar,

útja beláthatatlan messzeség,

ígérete felkavar, mint zivatar előtti lég,

hangja ismételhetetlen moraj,

szívbe zajduló mennydörgés-robaj.

Ilyen messzeség-hang a vers is,

fogan védett mezőben, tán az égen,

de földre születve, védeni magát képtelen.

Viharban vészeli át - akár csak kora -,

ha lesújt az Isten-ember villám-ostora.

Olykor túlél, ha itt még dolga van,

és miként végzi..? Bizonytalan.

Nézd, itt ez a pár sor,

átírhatnám párszor, mégsem teszem,

mert már nem engedhetem

(noha bőven volna rá ok),

hogy ’igazgasson fortélyos félelem’

s bent a még védett csendekben

egy vers, mint „zajtalan csillagzatok”

véletlen, - meg ne szülessen.

„ „ / ’ ’:  József Attila idézetek, ill.verseire utalások

Az őz

Nem tudom honnan jött elő az a rejtőzködő, szelíd őz; miért vezetett lassan épp oda - időnként megállt, visszanézett, szinte bíztatva, hívva -, félelem nélkül magát megmutatva. Ma sem értem. Talán ennyi volt a csoda, de az ember túl hitetlen, ha hirtelen az erdő lesz az otthona…

A vén bükkök velem sírtak, törzsükön könnyeik csorogtak; s ott megfogadtam, a halál nem győz le! Keresztülnézek rajta, ne higgye, hogy tőlem bárkit elvehet, ellophatja a jobbik részemet, mert nem adom neki soha! Mindig itt marad velem. Nem engedem, hogy legyőzzön az a förtelmes feketeség, szánakozva az erőtlenségemen.

A bükkök alatt megígértem és hinned kell nekem Anya! Erőm maradékait összeszedem, lásd, ha látni engedi valaki ott fenn, - s ha nem, majd nézek én a te szemeddel -, hogy érezd, semmi sem volt hiába. Nézd, a kéreg szürke és sima, alatta élnek a gyűrűkbe rajzolva évek..,  csak te meg én, más nem láthatja soha.

Nem mondtam, mennyire szeretlek. Nem kértem a bocsánatod, amiért mégsem a szörnyű, fekete ruhába öltöztél utoljára, hanem a legszebbe, amit magad varrtál, amiben egyszerre Nő és Anya voltál, s amiben hozzám egyszer visszaérkezel mosolygó, nagy őzbarna szemekkel…

És addig… van egy erdőm, meg egy őzem.. Nekik mondtam el, amit neked sosem: amíg élek a jobbik részem leszel. Nem kell már semmilyen csoda.

Tudom, érzem,.. az őznek hiszel.

 http://kepkezelo.com/images/gyze553lhly1lq128fys.jpg

holtponton

egy utolsó nap ma még március

bár régen elmúlt már idus

tűzz egy virágot a létre

s ha elhervad ne sírj érte

nyílik majd új a helyébe

minden kincsem a tavaszi szél

hallgatom ahogy mellébeszél

miért kell a holdra is kordon

és megértem komolyan mondom

oda szórja szét minden gondom

hol a holtak tán élőkkel játszanak

és az élők még élni látszanak

tán az életnek ott van holt-játéka

holtponton a béke isten ajándéka

ne sírj érte tűzz egy virágot a holdra

’Örökké’-be zárva

Fekete páncélingek alá rejtve

feszül meg kamikaze-testekben az ünnep.

Kétezer éves csendek menekülnek,

de útjukat állják jól kiképzett szavak,

felfegyverzetten csontig hatolnak.

Arcok fekete gyász-maszkjai alatt

a vonások kőkemények,

mert újra elvérzett a kereszten

felszegezett remények között

méltatlan szenvedve az Élet.

Hiába hullanak most a könnyek, 

agyak gránit-trezorjai zárva.

Előttük fegyelmezetten,

posztján meg nem retten

a sötét idő, őrséget állva.

A remény nem tüntet, nem válogat,

őrzi rendületlen, ami megmaradt,

mint erődbörtön a rácsokat;

mint sziklasír a titkot, amit rejtett:

ne féljen többé senki, hogy felejtett

mindent... Amikor végre odabent,

valaki elgörgeti a sír elől a jelent,

felrobban az időzített szeretet,

fekete szilánkja milliónyi repesz,..

s akit eltalál, nem lehet élő-halott!

Döbbenten eszmél fel a mára

az ember.., hát mégsem lehet árva!

Hisz’ mindig nem maradhat ott,

az elérhetetlen  'örökké' - be zárva,

Isten, ki emberként már föltámadott.

Menni kéne…

Menni kéne, mindig menni

valahova..,  messze zarándokolni,

az ősi napéjegyenlőségbe,

a valaha szív-lakó-térbe,

visszatérni éppen oda,

ahol még úgy élsz bennem,

amint él Napban az éjszaka.

Száz millió éves fények

villannak vésett fémgömbökön

s valamit rólad elmesélnek;

a rejtett aranylánc-szemek

felcsillanva megidéznek

a karbon-kori szénben;

szerelem kövületed

tágas, kozmikus terében

él a pár millió éves kézzel,

szívvel formázott ember-figura,

de róla most se kérdezz,

- hisz' nem lehetne ősebb,

mint Willendorf vénusza -,

ez ma tiltott archeológia.

Ős-titkait őrzi még a Húsvét,

amíg feltámad az öröm és a hit,

talán mégsem kéne visszamenni,

ha lehetne fényben élni most és itt,

milliónyi szív csillagterébe nézni,

minden napban szeretve lenni,

s a Napig zarándokolva,.. menni, menni...