kispatak

Rozella•  2024. május 14. 11:29

Fehérben - feketében

 

Fehérben - feketében

  

„Ha már elpusztul a világ,

legyen a sírjára virág” 

 /J. A./

 

 

Ma egymáshoz öltözünk,

én és a világ.

Ő feketébe, én fehérbe;

s hogy lesz-e a sírunkra virág?

Nem tudhatja ő se, én se.

Megvagyunk. Egymásról

alig-alig tudunk,

csak rebbenő reményünk közös,

és legnagyobb fájdalmunk

a legkisebb közös többszörös.

 

A jövőt meghagynám örömnek,

legyen pipacsbetűs minden ünnep,

és minden hétköznap is,

amelyen nem ölnek,

nem háborúznak,

békét hagynak a földnek.

„Nem ér engem veszedelem,

magamat is elültetem”,

lehetnék gyökérből sarjuló hit,

de mit sem érne az életem,

ha már nem lenne kit,

ha nem lenne mit szeretni.

 

A földre mind szeretni jöttünk,

ám elvérzünk fura életteszteken,

felsőbb osztályba sem léphetünk,

fennakadva pár elmés képleten.

 „Nem törődöm semmi mással

csak a beojtott virággal…”

Jól teszem-e? Csak remélhetem.

Végleg szakítottam a valósággal,

vagy a való szakított énvelem,

mindegy. Amíg az ég kék felettünk,

bennem kel életre a végtelen..

Az utolsó virágot úgysem kérdezhetem,

megérti-e, hogy halálra születtünk?

 


(a mottó és az idézetek József Attila:  Kertész leszek c. verséből valók.)

 

Rozella•  2024. május 5. 13:04

Virággá ültetem


Virággá ültetem

 

Nevetése őrzött kincsem,

szélbe szórom összes nincsem.

Számban keserédes íz,

furcsa, anyák napi kvíz:

egyes, kettes, vagy X,

de csak a halál a fix.

Nem adom a napom neki,

a jázminillat elkergeti

rosszkedvem nyarát,

bár nem hallhatom szavát,

lelkét a táj fölötti tájban,

pillantását egy szembogárban

felfedezni vélem;

egy-egy mozdulatát

ideidézi árva, májusi énem,

- s megölelem az éteren át.


Nem vihetem, de az orgonák

most is neki nyílnak,

zöld selyembe burkolják a fák,

mosolyognak, leveleket írnak...

A kert, mint élő koncertterem,  

minden Édusnak zenél, énekel.

Könnye gyöngy, - virággá ültetem,

vigyázom, szeretem,

újra kihajt, sosem múlik el.



Rozella•  2024. április 26. 08:50

Zápor a Hargitán


Zápor a Hargitán

 

Elcsángál a lelkem vadregényes tájra,

belemerítkezik Fenyéd tiszta patakába,

ott megrészegül, hűs odorban ébred kábán,

átjutva egy székelykapun, két világ határán…

Álmában újra a Madarasi Hargitán barangol,

ahol szerelemről van szó, nem kalandról.

Fönn a tetőn tócsákra lel, mind könnyel telve már,

cseppenként hordja fel csőrében egy fecskepár,

ám kővé dermed a víz, mire elszáll a nyár…

 

Áfonyaligetek szemeiben a béke megpihen,

hosszú útja lesz még s nem bízhat senkiben.

Keresztek leomló sóhaját kövekkel körberakja

az idő, megszakadt szívek nyugszanak alatta…

Lélegzik az erdő, őrfenyők gyantaillatával

telve csillagösvény himnusza szárnyal,

s szétterül a tájon valami fájón lebegő, éteri,

kábultan szívom be, nincs benne semmi emberi,

varázsát a szív érteni nem,  csak érezni meri,

 

és lám, szeretetből az ég záporral megveri.

 


Rozella•  2024. április 24. 04:12

hajnalra

 

hajnalra

 

ma nem alszik

a bánat

szél vacogtatja

a fákat

esővel megveri

a védelmező

madárszárnyat

alábújnék

hogy érezzem

a fészek

átázott hidegét

remegő

testem átvenné

egy testnek

éltető  melegét

átörökítve

rám életösztönét

és hajnalra

új erőre kapva

didergőn

örülve a napnak

altatót

dalolna a bánatnak



 

Rozella•  2024. április 22. 11:01

csitító


csitító

 

testemen áthajlik a tér s áthajlok rajta én

véseteit így is otthagyja az idő

szívem kövületén

 

csitítanám hevét ereimben ősfolyó

áradón rohan zubogva zúg el  

véremmel zúduló

 

sodró fény kereng örvénylő látomás

tükör-terek bűvkörében

szempár ragyogás

 

táguló lét-határt elérnek pillanatok

talán miattuk lassítják égbe vesző

lépteiket a májusok