kispatak

 

EGY KÉP  a honfoglalás  köré…

 /Ópusztaszer, Feszty-körkép /

 

Ezernyi-képpen lehetett,

ha létezhetett egyáltalán

a hazára találó, szívdobbantó érzés,

embert próbáló vándorlások után,

ki tudja,  talán mégis igaz volt

a vágyott, nagy visszatérés,

amiben végül összeforrtak

ezerszer felszakadt sebek,

s valahogy megint újjászülettünk,

előbb felzajdult véreink keveredtek

és csak azután lehettünk akik:

egy vérből való eggyek.

 

De előtte az idő homlokán

a ráncok hol futhattak össze?

’A magyarok nyilai’ nyomdokán

nem járhat a jelen, még hiányzik

a múltból sok láncszemünk,

pedig nekünk is VAN őstörténetünk,

mi sem jöhettünk csak úgy a semmiből, 

s volt archaikus, gyönyörű énekünk…

Talán ezért kezdte el Arany megírni,

mert homályba vész az eredetünk,

de volna sok más okunk is sírni,

ám meséink, legendáink sora

mutatja ami a szívekben él máig,

mert a nyelv mesél,  nem fél, csak zenél

-fülemnek a legszebb dallam, - nem kell másik,

de „Kell még egy szó…”  -  dúdolom hazáig …

Kettős billog rajtam: Magyar és Hunor.

Génjeimbe kódoltan élnek bennem,

mindkettőt bőrömön és alatta viselem,

mint egész, ködbe veszett múltam,

s mint elképzelt magyar hazám…

De melyikük lehet az ősapám?

Már meg nem tudhatom,

Isten akarata lehet ez is talán,

hogy ne keseregjünk hasztalan

a veszteségeken,’el nem nyert édenen’,

hétszer vágott mezőn, körbevágott hazán..

Nekünk a föld, s a Föld lett otthonunk,

bár rajta ismét csupán mostoha,

számkivetett vándorlók vagyunk,

szétnyílik újra meg újra minden sebünk,

legtöbb test-vért mi vesztettünk,

mégis új életet nyertünk…Sorssújtások

sorát számonkérni, - kitől, s mi értelme volna? 

Lám itt vagyunk, mint a MAG szétszórva ,

mert "Isten velünk" tartott az utunkon,  

hiszen gazdagság az is, hogy még ma is,

túl sok van a „rovásunkon…”

 

S ha elmerengünk olykor a múlton,

sorsfordító döntések színhelyén,

olyan, mintha ott állnánk még mindig

a messzi puszták egy-egy ős-szerén,

indulás előtt, mert fent, a hegytetőn

új élet vár, és  'új időknek új dalai';

Onnan a lovak dobogását idehallani,

hangos kurjantások, zsivaj, örömujjongás

tölti be a tájat, százezernyi szív ver

egyszerre vadul, s érezni tiszta szívvel,

hogy ITT most NEM egy csürhe vonul…

 

Jövőbe tekintő ősapák szemébe nézve

a múlt miránk mintha visszanézne,

úgy, ahogy megfestette hittel Feszty,

mert tudta, hogy él egy eleven kép

minden magyarban. Valós, ősi kör-kép

aminek nincs eleje, és nem lesz vége

s amit nem festő, csak az idő színezhet ki…

AZ A KÉP nézi az embert.., AZ A KÉP megérti

azt, aki itt hazára lelt, jövőt álmodni mert,

mert AZ A KÉP szereti, s többé szélnek nem ereszti…

https://www.youtube.com/watch?v=ax6ketdjBd8

 

 

 

Pusztán

 

Ott még együtt voltunk erősek,

a Pusztán, ahol szilaj lovak

vágtája, pata-dobbanása

mokány szívekben lüktetett,

visszhangzó dallamban éledt

az ős-lélek tűz körüli tánca,

sámánének harcról, égről mesélt;

 

Ott, a szabad, széljárta sztyeppén

a szó még gyakran hallgatott,

csak égő szemek beszéltek,

lobogva őrizték a lángot,

máglyák mélyén életre keltek

letűnt, nem felejtett világok;

Íjak feszültek, nyilak suhantak,

tarsolyokra mintázott míves jelek

mutatták, hogy küldetés lehet...

 

Isten szeme látta, nem rablóhadak,

nem hordák és nem vadak!

Élni vágyó, magukban is bízó,

ősöket, természetet tisztelő nomádok,

törzsek és családok, összetartozók

vándoroltak, kiknek a rovás: lét-jelentés,

ám a Vér és a Kéz a legerősebb kötés.

 

Pusztán a léted most is kevés.

Jól tudod már mit kell tenned.

Öleld meg, emeld föl és szeresd!

El ne engedd a feléd nyújtott kezet,

ha borzongva zsibong a véred,

a zene megérint, még benne érzed

a múltad, sorsod megmutatja a fény:

 

utunk hosszú, nehéz vándorlás,

szenvedés és örök remény.

Apáink ősi hite még ma is él:

Csak együtt vagyunk erősek,

a gyengét elsodorja a szél,

róla a múlt jelennek, jövőnek

semmit nem mesél.

 

/főoldalas versem átszerkesztett változata, s hozzá itt kiegészítésként:

https://www.youtube.com/watch?v=IQmpVtSpO3g


https://www.youtube.com/watch?v=HwK_4eW-BhA

http://kepkezelo.com/images/v99481l3ijq7lfm1o47y.jpg

Messze határon…

 

Messze határon ébred az álom,

százfele röppen szét az időben,

csend kapuján át lebben, időtlen

fenyvesek zúgják zölden a tájon.   

 

Földhalmok óvják szív-koszorúját

hős hegyek hátán, kik a Nyeregben

haltak.., mert élni akartak hitben,

még emberebben viselve súlyát

 

ős-szabadságnak. Máig parázslik,

égő kaláris fénye kopjafákon,

kőszívek földön, könnyek a tájon,

fönn a Hargitán is gyász virágzik.

 

Templom a vízben, néma harangja

süllyed a mába, - vérző kiáltás.

Csonkok a mélyben, s égből az áldás,

székely hiteknek négy fia-tornya.  

 

Rézágyúba öntött parancsolat:

szabadon élni egy ősi honban,

a csillagokba írt oltalomban.

Ez volt a törvény, és ez lesz holnap.

 

Csobban a forrás, borvize éltet,

benne az élet imája árad,

szép szavú ének messzire szállhat,  

szirtre kiállva őrzi a lélek.

 

A szív székely és magyar még a szó,

faragott kapukba belerótt múltak:

a szabadságvágy soha nem múlhat,

testvérként áldja a Mindenható.

 

 

A Korsó

 

Barna, mázas cserépkorsó,

az alja rég lyukas már,

oldalán szerény dísz, kopott máz,

belekarcolt rovásokkal

 üzen sok régi nyár.

 

Hasznát látták aratásban,

ha fáradt a kérges tenyér,

egy falatka otthon-iz

vackor alatt költött ebéd,

s hozzá a hűs, tiszta víz.

 

Domború hasán 125 éve

vésett az első évszám,

 s a szó: aratás, még olvasható,

   akkor a víz csorgott róla, ám

nem volt csorba, sem lyukas a Korsó…

 

 

Szabadság

 

 fekete napokban villanó

piros-fehér selymek illatában

barna csöndben

zöld mozdulatként víztükörben

ringó holdöbölbe hullt ezüst

záporos cseppben

galaxis szemű sugár-pillanatban

napfénykeretben

elázott mázolt szürke tegnapokban

benne élsz színes atomokban

újra kék erekben lüktető

bíborszínű remélt napokban

testvérek közt

megtartott titokban