kispatak

ezen a világon

szerelemnek hittem

mindig arra vágytam

hogy valaki szeressen

akit nem találtam

soha nem felejtem

mosolya elkísér

hiánya szívemben

amíg én addig él

merre jár hol lehet

talán sosem látom

és mégis átvezet    

ezen a világon

 Kitalált, hihető

Mindenkiben téged kerestelek,

anélkül, hogy tudtam volna,

csak miattad tágultak a terek,

csillagfény csapódott a Holdba,

és új világ született bennem is,

ismeretlen, egzotikus tájék,

barangoltam érintetlen tájain,

isteni érzés volt, mintha szállnék…

Odafönt láttalak a villámlásban

betűket rajzolni felhők közepébe,

olvastam egy szót és már tudtam,

ki mázolja át a feketéket kékre.

Hallottam a hangod ezer éjben,

arcodban fürdettem a Napot,

többet kaptam, mint amit reméltem,

színeket, szárnyakat, s egy saját csillagot.

A halál völgyét még elszántan bejárom

a létligetben, azért a pár pillanatért

ami rám zuhan a hegyről, mint egy álom

... és nem ébredek belőle a kedvedért…

***  

Írtam ide mindezt az isteni E/1-ben,

de én sem tudom, mi is lehetne más,

mint nem létező „Kedvesemnek”

kitalált, de túl hihető vallomás.

gravitáció

várlak mert várni akarlak

évekké gyűrűsödő nyár-fa-percek

számolatlan elperegnek

nem volt nélküled-idő soha

élet sem jó sem mostoha

nem volt csak a vonzás maga

látlak mert látni akarlak

szemem nyitva avagy csukva

érezlek ahogy tenger a partokat

messze ring a képzelet hajója

pár gondolat s a szív gravitációja

a fényt lassan elhajlítja

hiszlek mert hinni merlek

örökrészemmé rendelt álom

körbeleng halálom amíg élek

engedi az élet de szeretve ölel

megtart föld fölött lebegésben

szerelmed többé nem enged el

ne adj mást

ne adj ma mást

egy karéj hold elég

tűzd a hajamba ma éjjel

parázs-vörösen izzó jáspis

köldököm pulzáló fényjel

nézd felhőpárnák közé dobva

lángol az ég ruhája 

minden csillag mezítelen

várja hogy fölszikrázva

tűzesőként ránk zuhogva

ereinkben folyjon széjjel

s égessen úgy mint a láva

két karod legyen menedékem

csak holdkaréj legyen ékem

ezüstje a legszebb ékszer

mi megcsillantja szerelmed

s bőrömre lehelt meséid

a holdfényben életre kelnek

csókjaid tűzforró testemen

hajnalig heverjenek szerteszéjjel

akarom hogy ragyogni láss

ékszer sem kell semmi más

csak magaddal díszíts ma éjjel

Vénusz festménye

Szerelem vásznára ráfesti

élő színeit (a) Vénusz maga,

el nem hinné a földön senki,

milyen művész az égbolt

esthajnal csillaga!

Képe áttetsző pezsgő-mámor,

s kiragyog sötét csillagsátorából

egy fényes, kasmírkék éjszaka.

Delej-zöld és gyöngyfehér

 sarki fények mesélnek

tűzszínű virágoknak szépet,

körülöttük édes áfonyaében

sóhajok szállnak ezüstszürkékben,

s egy áttetsző, borostyánsárga folton

 mandarinszín felhőszélen

a Hold még rézvörösben lángol,

 közben kibomlik a Nap aranyhaja

s lassan a hajnal tüzes bor-bíbora

végtelen szomját oltva

megkóstolja szád ízét a számon.