kispatak

Egy bolygón…

A tavasz buja-zöld templomába

az élet gravitációja bevonzza,

mohaoltár fölött lebegő pillanat

megáll csillag-kazettás kupolák alatt,

s lassan hatni kezd az ős-mágia,

szerelemmé sűrül a vonzás maga.

Nem létezett nélküled-idő soha,

nem nyílt bennem virágok májusa,

esőáztatta földön is mutatja az utat  

minden tőled megszökött gondolat,

Tejútról elcsavargott lábnyomában

itt lépked a vágy, a vonzás maga.

Szépnek látlak, mert látni akarlak,

szemem kinyitva, avagy csukva,

s hallom,  miként a tenger is hallja

hullámai jaját partnak csapódva,

de apály amit elvesz, dagály visszaadja,   

szivárvány csókja a fényt elhajlítja.

Hiszlek, mert konokul hinni merlek,

örökrészemmé rendelt édent keresve,

Léted gravitációja amíg csak élek

megtart e föld körüli lebegésben,

csak szavaim hullnak fűselyem-zöldbe,

élnek a mának, majd halnak szépen…

… egy bolygón, ahol a Nap fénye átölel,

a szerelem többé nem enged el.

ezen a világon

csakis benne hittem 

szerelmét kerestem

mindig arra vágytam

 valaki szeressen

kit sosem találtam

de mindig szerettem

mosolya elkísér

hiánya szívemben

amíg én addig él

merre jár hol lehet

talán sosem látom

és mégis átvezet

ezen a világon

 Kitalált, hihető

Mindenkiben téged kerestelek,

anélkül, hogy tudtam volna,

csak miattad tágultak a terek,

csillagfény csapódott a Holdba,

új világ született bennem is,

ismeretlen, egzotikus tájék,

lépkedtem érintetlen tájain,

isteni érzés volt, mintha szállnék…

Odafönt láttalak a villámlásban

betűket rajzolni felhők közepébe,

olvastam egy szót, azonnal tudtam,

ki mázolja át a feketéket kékre.

Hallottam a hangod ezer éjben,

arcodban fürdettem a Napot,

többet kaptam, mint amit reméltem,

színeket, szárnyakat, s egy saját csillagot.

A halál völgyét még elszántan bejárom

a létligetben, azért a pár pillanatért,

ami rám zuhan a hegyről, mint egy álom

... és nem ébredek belőle a kedvedért…

***  

Írtam ide mindezt az isteni E/1-ben,

de én sem tudom, mi is lehetne más,

mint nem létező „Kedvesemnek”

kitalált, mégis hihető vallomás.

gravitáció

várlak mert várni akarlak

évekké gyűrűsödő nyár-fa-percek

számolatlan elperegnek

nem volt nélküled-idő soha

élet sem jó sem mostoha

nem volt csak a vonzás maga

látlak mert látni akarlak

szemem nyitva avagy csukva

érezlek ahogy tenger a partokat

messze ring a képzelet hajója

pár gondolat s a szív gravitációja

a fényt lassan elhajlítja

hiszlek mert hinni merlek

örökrészemmé rendelt álom

körbeleng halálom amíg élek

engedi az élet de szeretve ölel

megtart föld fölött lebegésben

szerelmed többé nem enged el

ne adj mást

ne adj ma mást

egy karéj hold elég

tűzd a hajamba ma éjjel

parázs-vörösen izzó jáspis

köldököm pulzáló fényjel

nézd felhőpárnák közé dobva

lángol az ég ruhája 

minden csillag mezítelen

várja hogy fölszikrázva

tűzesőként ránk zuhogva

ereinkben folyjon széjjel

s égessen úgy mint a láva

két karod legyen menedékem

csak holdkaréj legyen ékem

ezüstje a legszebb ékszer

mi megcsillantja szerelmed

s bőrömre lehelt meséid

a holdfényben életre kelnek

csókjaid tűzforró testemen

hajnalig heverjenek szerteszéjjel

akarom hogy ragyogni láss

ékszer sem kell semmi más

csak magaddal díszíts ma éjjel