kispatak
Szerelemjelzők nélkül
ezen a világon
szerelemnek hittem
mindig arra vágytam
hogy valaki szeressen
akit nem találtam
soha nem felejtem
mosolya elkísér
hiánya szívemben
amíg én addig él
merre jár hol lehet
talán sosem látom
és mégis átvezet
ezen a világon
Kitalált, hihető
Kitalált, hihető
Mindenkiben téged kerestelek,
anélkül, hogy tudtam volna,
csak miattad tágultak a terek,
csillagfény csapódott a Holdba,
és új világ született bennem is,
ismeretlen, egzotikus tájék,
barangoltam érintetlen tájain,
isteni érzés volt, mintha szállnék…
Odafönt láttalak a villámlásban
betűket rajzolni felhők közepébe,
olvastam egy szót és már tudtam,
ki mázolja át a feketéket kékre.
Hallottam a hangod ezer éjben,
arcodban fürdettem a Napot,
többet kaptam, mint amit reméltem,
színeket, szárnyakat, s egy saját csillagot.
A halál völgyét még elszántan bejárom
a létligetben, azért a pár pillanatért
ami rám zuhan a hegyről, mint egy álom
... és nem ébredek belőle a kedvedért…
***
Írtam ide mindezt az isteni E/1-ben,
de én sem tudom, mi is lehetne más,
mint nem létező „Kedvesemnek”
kitalált, de túl hihető vallomás.
gravitáció
gravitáció
várlak mert várni akarlak
évekké gyűrűsödő nyár-fa-percek
számolatlan elperegnek
nem volt nélküled-idő soha
élet sem jó sem mostoha
nem volt csak a vonzás maga
látlak mert látni akarlak
szemem nyitva avagy csukva
érezlek ahogy tenger a partokat
messze ring a képzelet hajója
pár gondolat s a szív gravitációja
a fényt lassan elhajlítja
hiszlek mert hinni merlek
örökrészemmé rendelt álom
körbeleng halálom amíg élek
engedi az élet de szeretve ölel
megtart föld fölött lebegésben
szerelmed többé nem enged el
ne adj mást
ne adj mást
ne adj ma mást
egy karéj hold elég
tűzd a hajamba ma éjjel
parázs-vörösen izzó jáspis
köldököm pulzáló fényjel
nézd felhőpárnák közé dobva
lángol az ég ruhája
minden csillag mezítelen
várja hogy fölszikrázva
tűzesőként ránk zuhogva
ereinkben folyjon széjjel
s égessen úgy mint a láva
két karod legyen menedékem
csak holdkaréj legyen ékem
ezüstje a legszebb ékszer
mi megcsillantja szerelmed
s bőrömre lehelt meséid
a holdfényben életre kelnek
csókjaid tűzforró testemen
hajnalig heverjenek szerteszéjjel
akarom hogy ragyogni láss
ékszer sem kell semmi más
csak magaddal díszíts ma éjjel
Vénusz festménye
Vénusz festménye
Szerelem vásznára ráfesti
élő színeit (a) Vénusz maga,
el nem hinné a földön senki,
milyen művész az égbolt
esthajnal csillaga!
Képe áttetsző pezsgő-mámor,
s kiragyog sötét csillagsátorából
egy fényes, kasmírkék éjszaka.
Delej-zöld és gyöngyfehér
sarki fények mesélnek
tűzszínű virágoknak szépet,
körülöttük édes áfonyaében
sóhajok szállnak ezüstszürkékben,
s egy áttetsző, borostyánsárga folton
mandarinszín felhőszélen
a Hold még rézvörösben lángol,
közben kibomlik a Nap aranyhaja
s lassan a hajnal tüzes bor-bíbora
végtelen szomját oltva
megkóstolja szád ízét a számon.