kispatak

át a kordonon

 

április most fűtetlen kemence

a nap fukar  így szokott telente

kalácsot a hold süt felhőbe rejtve

mentol ánizs illata terjeng le

 

jázminok helyett beszippantom

bódulat-hiány vacog a loncon

átleng a fény hiába a kordon

szökik a lélek átjut a holtponton

 

el kellene jutni a mozdulatig

utazni véráramokon vagy alig-

emlékekből gyúrni még valamit

felszívni keservek édes nedveit

 

mandula-fahéj-szegfűszeg- álom

esőcsepp csöndjén vár fűzbarkákon

didereg az ünnep  óh mire is várjon

talán Godot-ra...  talán kitalálom

 

 

 Vigasz-ág

 

Bársonyszemű barkák, tavaszhírnökök

szívük kitárva néznek fel a Napra,

a fénygömb tündöklő hatalma előtt

meghajol az élet, mielőtt halna.

 

Veszíteni még mindig van miből,

tárolt tévhitek tűnnek a semmibe,

vágok egy darabkát arról a centiről,

de nem fogy a fonákja, csak a színe.

 

Zord szél tépi dúlt szavak szárnyát,

felhőrongyba burkol kisded mesét.

 Drónok keresik fönt isten országát,

mert nem látják már lent az emberét.

 

Csendek bújnak el a sorok között,

betűt csipegetnek, hogy túléljék

ha betemetnék őket a rögök,

ők írják meg helyettem a végét.

 

Beszélhetünk addig a szerelemről,

a tél éppen csókra nyújtja száját,

de én lemondok erről a gyönyörről,  

kivárom inkább a tavasz vigasz-ágát.

 

 

 

Szökni vágyók

 

Csöppnyi szélcsendek napoznak

márciusi, langy háztetőkön.

Jár nekik a gyógyító fény-relax,

míg elmerengnek múlt időkön, 

miközben lazán félvállról veszik

zordon, felnőtt felhők intelmeit.

Hátat fordítanak vérbő zajoknak,

huncutul nárciszokra nevetnek,

s 'Örökké'-t ígérnek a 'Most'-nak,

 

tán' azt szeretnék, ez maradjon itt

vigasznak, ha ők már elrepültek.

Ingatag érzés suhan át a kerten,

-hirtelen átbillenő hangulat-,

a tavaszi kert füvébe rejtetten

ügyelve bogárra, botladozva apró kőbe,

az élet keskeny, zöld mezsgyéjén

jobb utat keresve araszolgat előre,

sejtve, hogy a halál is ugyanott kutat…

 

Előle menekülve ide-oda inog 

néhány dőre tavasz-pillanat.

Billegő kis bánatok újjászületnek,

köröttük égen-földön baljós jelek,

halálba csalják a szélcsendeket.

Nem bánom, hadd semmisüljenek,

ahogyan virágok halnak a Nappal,

megszökni vágyó boldog perceket

csak igazán balga marasztal.

Indulástól érkezésig

 

Indulástól  érkezésig

lelépem árnyékaim hosszát,

nap-órám hozzád igazítom,

a tűzre nem teszek rossz-fát,

olajat sem öntök, csak létezem,

mint hangya a szétdúlt bolyban,

de a nyüzsgés nem való nekem,

nem az vagyok már, aki voltam.

 

Megállni a lejtőn, búfelejtő

mosollyal valahol középen:

fel is visz út,  le is úgy fut,

megvár a kereszteződésben.

Az emlékezet a kezedet fogja,

hullámvasútra ül fel veled,

hegyre fel,völgybe le,- robogva,

visongva száguld és nevet,

 

majd megtorpan egy szirt peremén.

A mélyben hűlt vulkán krátere,

holdbéli táj szépsége vonzza,

nem tartja vissza föld mágnese.

Indulástól érkezésig

csak pár lépés, avagy végtelen,

honnan fohászok szállnak az égig,

de meddig érhet el..  az értelem?

 

Ostoba kérdés. Nem az a fontos,

kinek a képmása lettél.

Saját jéghegyünk vérzi fel úgyis oldalunk,

csak épen maradó lelkünk zenél,

míg önvilágunkba süllyedünk.

Vérünk forrásai lassan apadnak.

 Hordalék-szemét fullasztja a partot,

 s a csónak, mi menthetné még a menthetőt,

elindul, de fennakad zátonyán a szónak.

 

„Világok pusztulásán, ősi vad, kit rettenet űz

érkeztem meg hozzád, S várok riadtan veled.”

Lángokat szór a hajnal, a Nap szemembe tűz,

semmit sem látok. Vagy a Mindent, úgy lehet.

   

 

( Az idézet Ady: Őrizem a szemed c. verséből való )

 

Freskó

 

A táj szakadt vászon, de látható

nyomokban rajta még a freskó,

nyár-színekben, - restaurálatlan.

Szerelem, amit csak álmodtam.

 

Kihallak a szél zúgásából,

ősz baritonja a legszebb zenéd,

záporsuhanásban fénylő arcod

látom, amint szemeddel követnéd:

Ég peremére szálló pára lettem,

alattam fájó rozsdamező lángol.

Lágy esőbe bújtat, akit szerettem,

szivárvány-gyűrűt sző körénk a távol.

A légben sötét viharmadár suhog,

szélnek feszülő, fehér vitorlák

- kéretlen védőangyalok-,

szívünket partra tolják.

 

A táj tépett vászon, borzongató

szépsége törékeny, mulandó…

Őszi színekben ég - restaurálatlan,

a szerelem, amit csak álmodtam.