kispatak

Gondolatok
Rozella•  2023. április 3. 10:10

Vigasz-ág



 Vigasz-ág

 

Bársonyszemű barkák, tavaszhírnökök

szívük kitárva néznek fel a Napra,

a fénygömb tündöklő hatalma előtt

meghajol az élet, mielőtt halna.

 

Veszíteni még mindig van miből,

tárolt tévhitek tűnnek a semmibe,

vágok egy darabkát arról a centiről,

de nem fogy a fonákja, csak a színe.

 

Zord szél tépi dúlt szavak szárnyát,

felhőrongyba burkol kisded mesét.

 Drónok keresik fönt isten országát,

mert nem látják már lent az emberét.

 

Csendek bújnak el a sorok között,

betűt csipegetnek, hogy túléljék

ha betemetnék őket a rögök,

ők írják meg helyettem a végét.

 

Beszélhetünk addig a szerelemről,

a tél éppen csókra nyújtja száját,

de én lemondok erről a gyönyörről,  

kivárom inkább a tavasz vigasz-ágát.

 


 

Rozella•  2023. március 23. 10:45

Szökni vágyók

 

Szökni vágyók

 

Csöppnyi szélcsendek napoznak

márciusi, langy háztetőkön.

Jár nekik a gyógyító fény-relax,

míg elmerengnek múlt időkön, 

miközben lazán félvállról veszik

zordon, felnőtt felhők intelmeit.

Hátat fordítanak vérbő zajoknak,

huncutul nárciszokra nevetnek,

s 'Örökké'-t ígérnek a 'Most'-nak,

 

tán' azt szeretnék, ez maradjon itt

vigasznak, ha ők már elrepültek.

Ingatag érzés suhan át a kerten,

-hirtelen átbillenő hangulat-,

a tavaszi kert füvébe rejtetten

ügyelve bogárra, botladozva apró kőbe,

az élet keskeny, zöld mezsgyéjén

jobb utat keresve araszolgat előre,

sejtve, hogy a halál is ugyanott kutat…

 

Előle menekülve ide-oda inog 

néhány dőre tavasz-pillanat.

Billegő kis bánatok újjászületnek,

köröttük égen-földön baljós jelek,

halálba csalják a szélcsendeket.

Nem bánom, hadd semmisüljenek,

ahogyan virágok halnak a Nappal,

megszökni vágyó boldog perceket

csak igazán balga marasztal.





Rozella•  2022. szeptember 18. 15:03

Indulástól érkezésig



Indulástól érkezésig

 

Indulástól  érkezésig

lelépem árnyékaim hosszát,

nap-órám hozzád igazítom,

a tűzre nem teszek rossz-fát,

olajat sem öntök, csak létezem,

mint hangya a szétdúlt bolyban,

de a nyüzsgés nem való nekem,

nem az vagyok már, aki voltam.

 

Megállni a lejtőn, búfelejtő

mosollyal valahol középen:

fel is visz út,  le is úgy fut,

megvár a kereszteződésben.

Az emlékezet a kezedet fogja,

hullámvasútra ül fel veled,

hegyre fel,völgybe le,- robogva,

visongva száguld és nevet,

 

majd megtorpan egy szirt peremén.

A mélyben hűlt vulkán krátere,

holdbéli táj szépsége vonzza,

nem tartja vissza föld mágnese.

Indulástól érkezésig

csak pár lépés, avagy végtelen,

honnan fohászok szállnak az égig,

de meddig érhet el..  az értelem?

 

Ostoba kérdés. Nem az a fontos,

kinek a képmása lettél.

Saját jéghegyünk vérzi fel úgyis oldalunk,

csak épen maradó lelkünk zenél,

míg önvilágunkba süllyedünk.

Vérünk forrásai lassan apadnak.

 Hordalék-szemét fullasztja a partot,

 s a csónak, mi menthetné még a menthetőt,

elindul, de fennakad zátonyán a szónak.

 

„Világok pusztulásán, ősi vad, kit rettenet űz

érkeztem meg hozzád, S várok riadtan veled.”

Lángokat szór a hajnal, a Nap szemembe tűz,

semmit sem látok. Vagy a Mindent, úgy lehet.

   

 

( Az idézet Ady: Őrizem a szemed c. verséből való )

 



Rozella•  2022. szeptember 15. 17:41

Freskó


Freskó

 

A táj szakadt vászon, de látható

nyomokban rajta még a freskó,

nyár-színekben, - restaurálatlan.

Szerelem, amit csak álmodtam.

 

Kihallak a szél zúgásából,

ősz baritonja a legszebb zenéd,

záporsuhanásban fénylő arcod

látom, amint szemeddel követnéd:

Ég peremére szálló pára lettem,

alattam fájó rozsdamező lángol.

Lágy esőbe bújtat, akit szerettem,

szivárvány-gyűrűt sző körénk a távol.

A légben sötét viharmadár suhog,

szélnek feszülő, fehér vitorlák

- kéretlen védőangyalok-,

szívünket partra tolják.

 

A táj tépett vászon, borzongató

szépsége törékeny, mulandó…

Őszi színekben ég - restaurálatlan,

a szerelem, amit csak álmodtam.

 

 

 

Rozella•  2022. augusztus 17. 19:08

Fényörvények mélyén


Fényörvények mélyén

 

 

Egyre jobban távolodik,

bár követhetem a szívemmel

ősdobbanástól a végsóhajtásig,

a legföldibb szerelemmel,

mert nincs égi, és nincsen másik.

Érzékelem csupán, hogy itt van

kvaterkázik a csendemmel,   

nem tűnt el egy fekete lyukban.

 

Csillagvére sokszor kibuggyan,

folyik fénypatakokban, s nyílik Pandora

szelencéje. Illúzió csorog a szemembe,

de nem engedik az Egyetemek

hogy láthassam szemtől szembe

ki lesz, aki a végén nevet,

kinek száguldva is szót fogadnak

lázongó csillagrendszerek.

 

Nem tehetek mást, őrzöm a békém,

s mint a bukott diák újra tanulom

határaim a föld átrajzolt térképén.

No-go zónákkal telített képzetek

közepében félelmes fekete lyuk van,

belezuhannak a fények, az életek

többé ki nem jöhetnek onnan,

odaveszik az is, ha tévedek.

 

Kiégett, aszályos földemet

ha szerettem is, tudom elhagyom.

Nem mérem máshoz léptemet,

nem borít sár, nem húz vagyon.

Itt ülök s várok egy galaxis szélén

szokva sötétségeket, mert lehet,

hogy a fényörvények mélyén

Ő mégis vár rám és szeret.