kispatak

év végi törmelékek

ha

ha összeomlana a föld

a lábunk alatt

ha elhalna minden örökzöld

s a tárt karú fák alatt többé

nem nyílna már virág

ha életünk elfoszlana köddé

és az égről is örökké

visszapattanna imád

 

akkor nézz a szemembe

hogy még egyszer meglásd benne

milyen szép volt a világ

 

 

Fohász

 

Segíts, hogy érezzem a jelenléted, 

vezess, ha akarod, hogy kövesselek,   

szeress, hogy én is szeressek,

s vígasztalj,.. amikor már nem lehet.

 

 

Kövek

 

Néha összeállnak, mintha út volna

olykor felfelé visznek, aztán le

újra, előttem tornyosul valami fal-forma

és félek, hogy  egyszer ráomlik a fejemre.

Apró, formátlan kövek a napok

s én botladozva lépkedek rajtuk,

eltűnődöm,  ki vagyok, s vajon mi az ok,

amiért én lettem a habarcsuk.

 

A harangokért

 

Metamorf világok fény-szemcséiből

repítsd ide égkupolák felhasadt résein át,

a remény ferde tornyaiból kikonduló szavakat,

hogy szívünkben harangozzanak tovább.

A kék madár

 

Ha három életem lehetne, de csak egy kívánságom,

azt kívánnám, - hogy legalább Egy Élet igaz legyen.

A többiben elviselném,  - akárhogy is fájjon -,

hogy csupán vágyálom  egy igaz szerelem.

Álmomban kék tollú  madár dalolt egy zöld ágon,

kérleltem, de nem árulta el, ez épp melyik életem?  

 

 

 

 

Minden kedves Olvasómnak békés, boldog új évet, és jó egészséget kívánok !

 

 

Szélhárfák szólamai

 

I.

 

Szélhárfán lassú tél-akkordok szállnak,

fel-fellibbentik felhőfüggönyök rojtjait,

tar ágak tövén megbúvó fészekbánat

madártól elhagyott,  s te sem vagy itt.

 

Fehér-arany fényeit megcsillantja,

jelzi érkezését, egy kedves ünnep,

didergő hiányait földbe hantolva

az elárvult tájon egy mosolyt elültet.

 

Eldúdol az emlék, ködökből formáz

bennem visszacsengő, tiszta éneket.

Asszonyává fogad a csituló láz,

nem vonja kétségbe hűségemet.

 

          Felemel álmodó, szürke szárnyain

          s messze száll velem tavaszig megint.

 

 

II.

 

Napok foszlanak le a decemberi égről

szürke ágakra ónos didergések ülnek,

ősz-halál réme néz a ködök szeméből

enyémből a rég megkövült könnyek

 

magukra húzzák felhők szürke rongyait,

takarva bánatfészkek barna meztelenségét,

- mind madártól elhagyottak. A tél csitít,

csak a szél szítja konokul a nyár emlékét.

 

Fehér-arany fényeit majd megcsillantja,

vigasztalón körbefon megint az ünnep.

Hűségem helyetted is örökbe fogadja,

míg arcom gödrébe egy mosolyt elültet;

 

      megröptet fáradó szárnyain a szó-fehér

      éj suhanása, hajnalra alvó szívemig ér.  

 

nevezd aminek akarod

 

megfejtenéd de nem lehet

csak jön és megy hullámokban

nem áll nem ül nem pihen

egyszerűen csak ott van

mint minden amit elfelejtesz

vagy talán tudattalan

mégis magadba rejtesz

 

egy fényszennyezés-mentes

különös világban

hol a csend a legősibb dallam

nem zeng nem szól nem is hív

nem jár a nyomodban

azt sem tudja mi az a szív

de dobog minden sorodban

 

nem zavar amikor dolgozol

zsebedben elszöszöl

nem is tudod mikor és hol

bújtat el a halál elől

megfejtenéd de nem lehet

soha megértened

merész veled-halni is kész

ameddig élni engeded

 

 

 A valódi temető

 

Ki máglyán hamvadva sodró vízen,

ki napégette kopár sziklacsúcson,

ki elkaparva titkon és sebtiben,

s van, aki ég és föld között félúton,

 

mint marék por.., elszáll, összevegyül,

ám mint anyag, el sosem veszhet,

csak átalakul,.. begyűri az űr kegyetlenül,

de nincs hely, hová a lélek temetkezhet.

 

Keresem, a sírok, hol is vannak?

Hová tűntek az ezer év előttiek?

Talán a nyughelyek is mind elhalnak,

mint az ellobogó ’örök’ őrtüzek…?

 

A léleknek a szív a valódi temető,

mi évszázadok fájdalmát is őrzi…

Anyám, apám, s mind, akik még fájtok,

ha én is meghalok, .. ki lesz, ki az időt legyőzi?        

 

Régi és új

 

Kőedényekből forr ki az idő,

előkóstolgat belőlem a hajnal,

nyár-ízekkel még megfűszerez,

felkavar, eső-illattal vigasztal.

 

Ódon ónkupából ó-bort tölt,

az ég abroszát teszi asztalomra,

mellém telepszik szótlan az ősz,  

s koccintunk egyet az alkalomra,

 

ami lassan párologva már valahol  

a múlt erdejében messze bolyong,

hol ötcsillagos a kőkori vacsorám,

szép ezüst tányérom a holdkorong.

 

Vissza-visszaszökő, forró pillanatok

buborékai szállnak föl előttem,

kerámiatálban ma új étel készült,

ötcsillagos ez is, - régi szívvel főztem.

 

Régi és új, bennem már összeférnek

ha megfeledkeznek az írásokról;

 az emlékezet megtartja szépnek,

amit a jövő majd rólam gondol.