TURIKARI68 blogja

Álmodjuk egymást.

 

Van bennem egy fura érzés,

Itt valahol mélyen.

Ígértem fűt, fát, e világnak,

S hogy jó leszek, akár az isten.

 

A legtisztább érzések,

Összetörték a szívemet.

S most itt vagyok egyedül,

Lidérces álmok, szorongatják a hitemet.

 

Hazardírozok a lelkemmel,

Csak átrohan rajtam az élet, mint folyó a híd alatt.

Nincs időm önmagamra, s ha felpillantok téged keresve,

Az is csak lopott pillanat.

 

Tán rossz helyen kerestem a vigasztalót?

Gyermekként, anyám volt az azt hiszem.

A féltékeny csendbe fulladva is hallani vélem halk szavát!

De én még itt vagyok, s e fájdalom újra meg újra ismétli önmagát.

 

Mindenki halott Jahve!

Valamiféle rothadó betegség lett az élet!

S most is csak álmodjuk egymást ugye?

Te engem, én pedig téged.

Turi Károly/ 2016/ 07/ 03/ 21:00.

Mennyire tiszta volt.

 

Egy hajnali séta közben,

A napsugár lelkébe költöztem.

Csiklandoztam a felhők alját,

Pocsolyák fenekén, ebihalak hasát.

 

Majd madarak fészkében csillantam,

Tojások mellet.

Aztán őzgidák szemében,

Kiket anyjuk éppen akkor ellet.

 

S egy sárga virágról,

Eszembe jutott, milyen volt a szerelem.

Bűnt követ el ki leszakít magának,

Maradjunk meg hát minden, ahányan láttunk a talánynak.

 

Mennyire tiszta volt az első,

Lélekben bűntelen.

De kéjsóvár lett a teste,

Elátkozott, és szégyentelen.

 

Többé semmisem lett olyan,

Mint az első alkalom.

Akkor láttam utoljára önmagam,

Megcsillanni a harmaton,

Turi Károly / 2016/ 06/ 22/ 08:43.

Elvágyódtam.

 

Elvágyódtam hazulról egy nap,

S e világot a pokolba kívántam.

Ítéljen meg az, aki igaz, aki tisztább, mint én,

Aki hibátlan.

 

Lóg a fejem,

Mint az érett kalásznak.

Többféle nyavalya is gyötör már titokban,

S ha erre járna a halál, magával ragadna biztosan.

 

Az égen bárányfelhők úsznak,

Mint a papír fecnik melyekre verset írtam már.

E hatalmas tó tükre az élet,

S elsuhan velem, ahogy telesírtam a nyár.

 

Pokolra viszi a lelkem minden, ami emberi,

Talán már megrontott az első lélegzet, s a többi csak egyre mostohább.

Magamba roskadok, mint egy vörös törpe,

Azt hittem sokszor bizony nincs tovább.

 

De az érzés, amely tollat adott a kezembe, 

Tán nem enged elvesznem örökre.

Tudja, hogy itt voltam, s vagyok,

És rálehel ismét e rögökre.

2016/ 06/ 17/ 19:32

Idegen vagyok.

 

Maradt bennem egy hiányérzet,

Ahogy nézek nap- nap után e világra.

Teremtő istenemet várom,

Mindennap, de hiába.

 

Oltárt készítek hát belsőmben,

S lelkem izgatott folyton.

Haragospiros vérem a kehelyben,

Bűneimmel együtt, ott várom a horizonton.

 

Te nem mehetsz el mellettem szótlan,

Te nem rúghatsz belém, mint annyi mindenki más.

Mióta megszülettem zuhanok valahová,

De ellened nem lesz megalkuvás.

 

Idegen vagyok itt,

Mint akit nem is anya szült.

Sóvárogok utánad a csillagok közé, én az ostoba…

Mint aki nem e világi, s nem is itt van az otthona.

 

2016/ 05/ 24/ 19:41

 

Ima.

 

Had valljak szerelmet,

Uram, atyám, teremtőm.

Te vagy az egyetlen,

Az én megmentőm.

 

Kinyílt a szívem,

S érzem itt a kikelet.

Dalol bennem egy rigó őszintén,

Akár a lelkiismeret.

 

Áldalak, mert viszont szeretsz,

S hiányodban, megismertem a fájdalmat.

Egyedül hagytál az hitemben,

S mégsem adtál sarjat.

 

De hibám van nekem is,

Hogy mindenkinek megbocsátok benne.

S ha te nem beszélnéd tele a fejemet, hogy írjak,

Tán majd hírmondóm se maradna s lenne.

 

2016/06/ 10/ 20:33