TURIKARI68 blogja

Elvitt magával.

Elvitt magával néhány ember,

Kiknek dolga balgán rengeteg.

De normálisnak látszom egy olyan helyen,

Ahol mindenki más beteg.

Meg tanultam süketen hallani,

Vakon hinni a valótlant, s ez oly egyszerű.

Egy világban,

Hol mindenki hátrányos helyzetű.

Elvitt magával a gondolat,

Tán nem is a földön jártam.

A tapintás szinte légies,

És ezt akkor, nem is igen bántam.

A nap csak egy fényforrás,

Egy helyzetjelző led.

Csak az hiányzott néha,

Hogy lélekben sosem voltam ott veled.

Bele néztem egy kicsit,

Jó mélyre magamba.

Mert ketyeg az óra, 

Mikor majd vissza szédülök az anyagba.

Nem kuporgat úgy érzem 

Markában önfeledten, az öreg kor.

Ha elthantolnak megáll az idő is,

Egy kicsit ríni feltettem akkor.

Aztán egy-egy olvasó vagy a haza,

Ha valaha megtöri a csendet.

Tán az lsten is megbocsájt,

S Innét örökre elenged.

Utolsó álmommal.

Utolsó álmommal sétálok,

Kéz a kézben délcegen.

Mikor felhasítja egy napsugár az éjszaka köntösét,

S lekukucskált a földre édes szerelmesen.

Nem öldöshet örökké, hogy elengedted a kezem,

Bár itt maradt nekem a leveleken, mit harmatcsepp a könnyed.

De azt ígérted, minden más lesz holnap,

Az élet pipafüst, s benne a fájdalom is oly könnyed.

Nem rég még, együtt kacagtunk a valóságon,

Akár egy filmet néztünk volna sötét függönyös szobába.

Elénk tárult az univerzum minden titka,

Mintha a kökény virága egy ritka galaxis lenne, valahol az éjszakába.

Adtál nagy honvágyat vissza a csillagok közé,

Egyes egyedül csak te magad!

S amit nem tett meg más, te vajúdtál velem,

Én lettem a napsugár hát, s tiéd a ködmön,

Mely érettem meghasadt.

2018/ 09 02

Csodák.

Történtek már velem csodák,

Az is az lesz, mikor meghalok.

E pocsolyaszagú teremtésből,

Ha egyszer, visszacsalnak az angyalok.

Már nem cáfol reám a gőgicsélő idő,

Bölcső helyett csak a padló nyikorogott itt bent.

Bizony láttam előre az ég trónusát is,

Hol depressziósan üldögélt az isten.

Mindenki ama fényről álmodik,

De benne még én is tévedés vagyok, ki beteg, s hanyag!

E valóságban összefog mégis valami láthatatlan,

A gravitáció talán, s a sötét anyag.

Bár könnyű nekem most egy tollvonással,

De ő adta e tehetséget.

Ezért hát, még te alszol,

Én teleálmodom helyetted az ürességet.

Bujkált előlem a dimenziók között,

Mint egy üstökös ki néha becsapott,

De látta mit művelt velem az élet,

S mikor zuhantam, mégis csendben elkapott.

2018/08/ 26.

Vágyódtam.

Vágyódtam az alkonyatba,

A vöröslő felhők szélére ülni.

Egy nagy bőrönd most a lelkem,

Véle onnét beleszédülni.

Letéve tollam vágyódtam eltűnni,

Álmodtam a véget.

Mint a száraz gally a menydörgésben,

Mely ott könnyeden elégett.

El e dögszagú teremtésből,

Mert nem létező gyermekeim lidércként sanyargatnak.

Mennem kell hát gondoltam,

Hátha ők majd maradnak.

DNS láncom,

Olvasóként csüng a nap nyakába.

Ó mennyit álmodtam a nőről,

Ki csak egy pulyámat is, tart majd a karjába.

De frissen mosott felhő leszek másnap tán,

Ki utoljára patyolatként szállhat a mélységek felett.

S mondjuk odalent a tavasz pont,

A virágos rétek felett szédeleget.

Csak egy csepp könny is hullana a virágok tövére,

Tudván mindenem eltettem.

Mert tele fájdalommal, mint egy vén diákot,

Hazahív a világegyetem.

2018/ 07/ 25.