TURIKARI68 blogja

Beesett a fény.

 

Beestem, mint fénysugár a horizonton,

A vak világ várt epedve.

Üresen ketyeg az idő bennem,

Az úristent keresve.

 

Haszontalan állat lett szívemben a szerelem,

Lassan gyógyuló mély sebeket ejtett.

Kifecsegik néha belőlem a szavak,

De szép volt akkor mind, de kár hogy az összes elfelejtett.

 

Hiába estél, keltél velem te napsugár,

Már szinte fázom tőled, s csak sírni halják hangomat.

Kizsákmányolt testemben itt tajtékzol, mint utolsó láz,

S mire végezel velem, te is olyan leszel, mint az alkonyat.

 

Meg kellene hallgatnod te lenyugvó boldogság!

Nem magamért éltem soha.

De elárultak idebent,

S nem derült ki magamnak se, létezésem oka.

 

2018/ 07/ 08.

Világfájdalom.

 

Megnyugodnék lágy ölében,

Ha egyszer végleg kiégetett.

S remegnék benne, mint a délibáb,

A szőke búzamezők felett.

 

Senki nem vagyok nélküled,

Csak csupa vágy, s álom mely itt ragadt.

De néha, mint egy reménysugarát e honnak,

Összerak a pillanat.

 

Szavaimon kielégületlen szempárok legelésznek,

Már- már kezdek tőlük félni.

Mert egy sem kérdezte, ahogy belém rúgott,

Tudsz e, akarsz e így élni!

 

Úgy teszek mintha, érdekelne az örök élet,

Csak a szó, ami igaz bennem, mert a betű néha eltéved.

De amit kértél vállalom! Csak te legyél boldog Magyarország!

Bennem megmarad a világfájdalom.

2018/ 06/ 24.

Nem gondolni semmire.

 

Szeretnék egyszer hanyatt dőlni,

S nem gondolni semmire.

Latyakban fürdeni a napsugárral,

Aztán eltűnni véle a semmibe.

 

Forgószélként kabátot venni,

A poros úton elsőnek,

Árnyékot vetve a földre hajkoronának,

Vállamra csapván a felhőket.

 

Szeretnék ringani, mint egy pók,

Tudatom alatt, hol az álmaim várom valójában.

S ha meglelem, kéz a kézben megpihenni véle,

A téridő hálójában.

 

Ott átélni a születést újra,

Anyám tejétől, részegen nevetve.

S tekintetét keresni, ha nincs többé,

Egy jó tányér levesbe.

 

2018/ 05/ 07/ 08:16  

A tervezőm.

 

A tervezőm maga is szétszórt,

Nem tudja, hogy mit akar.

Az álmaiban már létezem,

De gondolatban, hol ki, hol meg betakar.

 

Mint egy gyermek, ki játszik a tengerparton,

Már megformázott lelkével.

S hogy ne mossanak el a hullámok,

Felvértezett az alkotás terhével.

 

Csillagok lebegtek,

Felettem a térben.

A teremtés örök, de a szívem hogy megdobbant,

A vénáim tocsogtak a vérben.

 

Küldetésem egy merénylet,

A halál ellen, mondta ő.

Én leszek az áldozat,

S benne ott lesz velem, mint teremtő.

 

Néha megbotlok ez rögös úton

Odafent meg van írva.

De megmosdom a líra medrében,

S kacagva megyek a sírba.

Turi Károly / 2018/ 04/ 28/ 18:00

Rengeteg álmom van.

 

Igazából rengeteg álmom van,

De egy közülük a legnagyobb.

Hogy visszajövök az emésztő tűzből úgy,

Hogy költő többé nem vagyok.

 

Lehetnék apa is,

Talán akkor!

Kinek élete a gyár,

S néki három műszakban egy gép zakatol.

 

Ülhetnék könnyes szemmel,

Közibük az asztalfőre.

S egy egész regiment unoka,

Kísérhetne majd, oda ki a temetőbe.

 

Nem ilyen bolond,

Ki dobálódzik a szavakkal.

S birkózik a nem létező jövőjével,

Mi lassan öli, mert még győzni nem akar.

 

Turi Károly / 2018/ 04/ 26/ 19:00