TURIKARI68 blogja
GondolatokPorszemek.
Csillogó szemekkel néztem önmagamra
Miért nem szeretett engem a család,
Nem is vagyok talán…
Csak hologram kiköpött isteni képmásom.
Ki szökött, a keresett boldogsága elől halált…
De hazát talált e földön
S most vele együtt saját síromat ásom.
/
Borotvaélen táncol a lelkem,
Pedig én sugárzom az éterbe
Hogy elég legyen a csend.
De a rohadt életbe e jellem a fülnek csak szótlan telleget…
Az eltévedt mosolyomat grimasznak vélte az ég,
Hol nem látnak téged szívesen, de várnak a vetések, mint egy felleget
Ki vizet hord nekik könnyeivel idebent.
/
Feketelyukat kaparsz magadnak a fényes csillagokba,
De nem lefelé van a mennyország…
Bár relatív az, hogy éppen merre forog a föld.
Apám a Mars ott kitagadott az mondta menj innen!
S te lettél a minden te lány ki lám nem vártál többé meg a buszvégen
Csak köddé, mint kertek alatt ősszel az öregtölgy.
/
Elég lesz, nekünk egy aprócska hely hidd el…
Hol egymáshoz dörzsölődünk majd,
Mint megannyi porszem.
Ott lesz a helyünk hol a súrlódás a gravitáció...
S én tudom, hogy te vagy
Nem kell egy szó sem.
Gic/ 2025/ 09/ 07.
Már nem hiányzol.
Amikor az élet értelmét veszti az nap,
Ez Ahab koponyából valahányszor…
Az elme fejvesztve menekül.
De neked nem jutott már kántor,
Csak egy rigó búcsúztat, az ágak hegyén,
Hegykén matat a frakk szél prímás, s e test elnehezül.
Talán már nem hiányzol ide…
Mert a bánat nélküled is szaporodik féktelen.
Pedig az ég vízébe bárányfelhő habarodik!
De ez már reád, mind nem igaz, mert érted ásít valami sötét nagy…
Lesz, az űr mi befogad és végtelen.
Eddig a nyers sorokban volt, hogy már,
Mikor ott lapult az igazság,
Mely boldogság vény nélkül is kapható.
A vers valójában zsoltárnak indult,
De a harangszóban ott maradt az altató.
Pannonhalma, kupac étterem. 2025/ 04/ 09.
Téged vártalak.
Mesébe illő volt a valóság,
Nem oly életszerű, de egy pillanatra jólesett.
Reám talált annyi bánat között,
Ő boldognak látszott, talán nem is engem keresett.
Otthon hallgat velem e mély, lődörögnek bennem a betűk,
Akár s mint kocsmából jövő apámmal talán.
Én egykor a drága kincs, mit hordott a méh, úgy vonzott a meredély,
Akkor eszembe jutottál jó anyám.
S téged kutattalak az erdőszélen, mert hangoddal még,
Visszaszökött a páskom, kiköt alakod előttem e stégen,
De már régen nem adja vissza e valódat a délibáb.
Engem tényleg felvitt a padlásra karkosárba…
Nem úgy, mint József Attilát.
Szemedbe a régmúltba visszarévedek.
A régi telekre mit duruzsolt a kályha.
Elégni látszik minden emlék, de látod, anyám nézz rám…
Mégsem veszik velünk a magas ég majd kárba.
Bakonyszentkirály/ 2025/ 03/27.
Az álmok nem hazudnak.
Úgy tudtam eddig az álmok nem hazudnak,
De becsapnak odakünn, mint ahogy élsz itt benn.
Valójában egy van, ki bűn nélkül létezik csak,
Az pedig az isten.
Csak merengsz egymagad hol botlottál el a búnak,
És ők néha elbúvnak előled, hogy feledd.
Így araszol velem e léha idő a kertek alatt mostohán,
S ha haragszol majd magadra érte, hogy e szavak elavulnak, én mondom, ne tedd!
Egyszer eleven leszek a csend kifizeti bérem,
És a hallgatás fészekből, ha kikelek.
Tán, mint aranytorkú rigó majd,
Ha eljön a kikelet.
Oroszi/ 2025/03/ 24.
Te hogy jössz reá.
Én egy csillaggal szemeztem,
De nem egyszer meredtem reá ímhol mélán.
Mikor a kormos estének támaszkodott,
Már a lomha délután.
E parttalan csend úszott felém,
Elmém bámészkodott a reményt álmodom.
Jó lenne vele menni oly nagy volt bennem,
E világ iránti fájdalom.
Ha léket kapna ócska ladikom,
Ha senkise mondja, te hogy jössz reá, ha szeretnek.
Hogy a mennybe nyílik mégis az az ajtó,
Ahol folyton temetnek.
Oroszi/ 2025/03/ 08.