Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja

Amióta világ ez a szép világ,

Nem elég nekünk a természet, 

Ember, embernek nyakára hág,

Evolúció versengése teszi ezt.

Okozva sok könnyet, háborút,

Felerősítve gyilkos ösztöneink,

Mégis mutatva hol a morál út,

Mert ott igazság győzelmeink.

És harcon túl-élni tanulni kell,

A félelmet eltenni valahova

Erőszakra, véd erő szak felel.

Hiszen így lesz katona a katona:

Őrmester jő, gyerünk, sorakozó!

Kezeket zsebre! Ütök, ne védd!

Légy bátor harcos, ön feláldozó,

Ki az ki mer s nem félelembe lép?

Megállni az erőszak viharában,

Gondolva maradni, hol az veszik,

Őrült vagy bátor belül magában?

Legyőzni önmagad nemes jellemzik.

Ez a világ a ravaszok templomi oltára,

Opportum zenél imát szavaik dallamára.

Mindent a köz-ért vagy épp onnan el,

Lehet, csak jó hangosan, majd a zaj fed el.

És már mindegyikünk rájött régóta,

Mindegy, hogy felvállalhatatlan a mondóka.

Hiszen legyen bármilyen ostoba és hazug,

Hangosan ordítva, félelem teli igazságként zúg.

Megküzdenek immár mindenféle trónért a betyárok,

Selymes szalon nácik és a hobbi forradalmárok.

Logikai szójátékokban burjánzó fajtagyűlölet,

Népmesei, happy end kergető zagyva képzelet.

Még, ki ért is, és lenne ész alakú szava,

Hangja a leggyengébb, tűnik ő itt az ostoba.

Jószándékú pokol kövek és gyűlölköző szeretet,

Üdvözlünk 21. század, ez a köz a te képzeleted.

Mint a fonóban a pletykás lányok,

Mint a pornóban a kiégett sztárok,

Nincs áldás sehol a kéjben rátok,

Megváltó örömöt abban nem találtok.

Mint harácsolt pénz a zsebeinkben,

Mint kufárság mérge a szeretetünkben,

Nincs áldott garas sehol a lelkeinkben,

Megváltó öröm az ott délibáb mi libben.

Mint végtelennek képzelt időnk, mi kevés,

Mint esztelen boldogságunk kergetés,

Nincs áldás sehol csak ráeszmélés,

Megváltó öröm, a halk belső rezdülés.

Mint amikor végre elfelejted önmagad,

Mint az isteni szeretetben, magad vagy,

Megannyi áldás száll majd kéretlen rád,

Te leszel magad sokaknak a megváltás.

Talán csak az édes elmúlás illatú őszi este hidegje bánt,

Nem ismerve jól egymást, ő mélyen a tüdőmbe vág.

A most pillanata mindig gyors, soha nem akarni kell,

De bennem mind ezen gondolatokra csak az idő felel.

Így hát bárki is vagy (vagy sem) ki létem elrendelted,

Mindenekelőtt adj időt magamat jól megismernem.

Magammal lenni és hibázva ha kell, örök felállni lankadatlan,

Megnézni mások tükrében magam, az egyre halkuló lélek zajban.

Adj időt, hogy eltöltsön örömmel az élet,

És hozzá bölcsességet, hogy megélve szépségeit, elvesztésétől se féljek.

Kell még ahhoz, hogy erőm legyen a viharban és, hogy igaz szerelemmel égjek,

Mert csak annak tüze tünteti el az örök lélek sötétséget.

Végül adj időt, bármennyit is, de önmagammal lelki békében éljek,

Nem okozva másnak szenvedést, láthasson bennem reménységet.

Ahhoz, hogy minden új reggel boldogan köszöntsem az akár nehéz napot,

Mivel tudom, hogy az utolsó pillanatig, magamból majd adni tudok.

A nagybetűs élet soha nem kivonatot készít,

Mindig egyszerű de összetett dolgokat épít.

A különleges körülmények,

Mindig különleges emberi dolgokat eredményeznek,

Keressük mag hatóanyagát mindennek, akkor is ha az önállóan nem létezhet.

Miérteket kergetve kis isteneket játszunk,

És nem vesszük észre kabátunk félrecsúszva áll. 

Csak mikor túl késő már és hadba megyünk magunk ellen,

Teremtő zseni, vagy fittyfenés leső nebuló jellem.

És hiszünk neked tudomány, mert te ugye soha meg nem csalsz (?)

Te meg nem halsz, még a kukoricából készülve cukor,

Mindent tudol és a korlátok veled ledőlnek,

Élvezetünk határtalan, csak álmaink bennünk tumorrá nőnek.

Összes tudásunk, összegyűjtve szépen nullák és egyesek,

Következtetéseink kedvesek és természetes, hogy benne emberi egyre kevesebb.

És valahol e nagy adat óceánban,

Ott fekszek kendőzetlen vágyaimmal én, e szóviccbe zártan.