Szórakoda avagy Aradi Gábor blogja

Akkor leszek majd én boldog,

Mikor jól mennek a dolgok.

Hogy mik ezek, azt még nem tudom,

De nagyon, nagyon akarom.

Akkor leszek majd én teljes,

Mikor egy vágyam se hiány terhes.

Ha az X, Y, Z-ből magamnak tudhatom,

Minden megvan, minek ugyan, nem tudom.

Akkor leszek majd én vidám,

Ha nekem a legszebb nő a babám.

Ugyan érteni nem fogom hogy miért jó,

De mások irigysége engem magasztaló.

Akkor leszek majd én híres,

Amikor a világ csak rólam szól az édes.

És majd rajtatok vidáman kacagok,

Mert egyikőtök sem tudja mekkora gazember is vagyok. 

És ha valahogy mégis legyőzne az igazságod,

Újra születtek és ellened mindent kijátszok.

Mert a fehéreden fekete és a  feketéden fehér vagyok,

Akkor leszek majd én más, ha te is feladod.

Egyik előző életemben, sebesen táncoló széllé lettem,

Fent, messze magason a csillogó azúr fellegekben.

Nem törődtem akkor én már bizony semmi mással,

Csak a szép gömbölyű felhőket kergetve az időjárással.

Egyik előző életemben, dalos kis madárrá lettem,

Ki jól és szépen fütyült, minden reggel a kertedben.

Keltve napot, a párját és téged, elküldve a sötétséget,

Nem zavart, a rövid élet, mert  minden boldog pillanata röpített.

Egyik előző életemben, átkos ellenségeddé lettem,

Megszállottan ellened gonosz tervet szőttem.

Elképzelt bukásod öröm-mámorossá tett engem,

Hiába sikerült, halálom kegyetlen szenvedés volt, ítélet felettem.

Egyik előző életemben, igaz szerelmeddé lettem,

A világ gyönyörűen rólad szólt, te zsongtál bennem.

Másé lettél végül, én is valaki más felé mentem,

Most újra itt vagyunk egymás szemében, mondd: 

Van-e erőnk, újra utunkra lépni ketten?

Halkan csepereg, nem tud már ereje lenni,

Valahogy, nem tudlak téged magamból kivenni.

Ott vagy bennem a halódó rövid napok csillogó sötétségében,

Soha fakuló digitális emlék pillanatok kínzó édes tükrében.

Már nem nyújtom kezem, hisz tudom ébren álmodom,

A valóság beszáradt köhögő szirup mi nem gyógyít nagyon.

Mégis itt vagy velem, bennem és nem érdekel,

Ha a világ úgy gondolja, valahogy de továbblépni kell.

November volt a kezdet, akkor és mindörökre,

Várok tovább némán mert engem a feledés nem vett észre.

Esik hát szürkén sokat, majd röviden csillog az alacsony nap,

E sötét hidegben egyedül töltöm kirótt penitenciáimat.

Amióta világ ez a szép világ,

Nem elég nekünk a természet, 

Ember, embernek nyakára hág,

Evolúció versengése teszi ezt.

Okozva sok könnyet, háborút,

Felerősítve gyilkos ösztöneink,

Mégis mutatva hol a morál út,

Mert ott igazság győzelmeink.

És harcon túl-élni tanulni kell,

A félelmet eltenni valahova

Erőszakra, véd erő szak felel.

Hiszen így lesz katona a katona:

Őrmester jő, gyerünk, sorakozó!

Kezeket zsebre! Ütök, ne védd!

Légy bátor harcos, ön feláldozó,

Ki az ki mer s nem félelembe lép?

Megállni az erőszak viharában,

Gondolva maradni, hol az veszik,

Őrült vagy bátor belül magában?

Legyőzni önmagad nemes jellemzik.

Ez a világ a ravaszok templomi oltára,

Opportum zenél imát szavaik dallamára.

Mindent a köz-ért vagy épp onnan el,

Lehet, csak jó hangosan, majd a zaj fed el.

És már mindegyikünk rájött régóta,

Mindegy, hogy felvállalhatatlan a mondóka.

Hiszen legyen bármilyen ostoba és hazug,

Hangosan ordítva, félelem teli igazságként zúg.

Megküzdenek immár mindenféle trónért a betyárok,

Selymes szalon nácik és a hobbi forradalmárok.

Logikai szójátékokban burjánzó fajtagyűlölet,

Népmesei, happy end kergető zagyva képzelet.

Még, ki ért is, és lenne ész alakú szava,

Hangja a leggyengébb, tűnik ő itt az ostoba.

Jószándékú pokol kövek és gyűlölköző szeretet,

Üdvözlünk 21. század, ez a köz a te képzeleted.