TURIKARI68 blogja
A színdarab.
Árnyékok futnak a porba,
Megcsonkított napsugár melegíti deres szakállam.
Óriási léptekkel kuncsorog a bánat felém,
Gyere csak! Jó helyed lesz itt nálam.
Elférsz itt belül,
Nem kell boldognak lenned szüntelen.
Becsapva önmagad,
Itt teheted azt, ami vagy bűntelen.
Az egész bolygó egy nagy színpad,
S kezdődik is az első felvonás!
Úgy hittem én rendező leszek, de ereimben megdermedt a tinta,
S most úgy teszek mintha, költő volnék,
Pedig nem vagyok csak tollvonás.
Az emberi természet sötét démonai,
Már ott ülnek a páholyba.
S felrándul a ködfüggöny, hol kakaskodó fácán künn a réten!
Sörétes gondolatok várják is őt, forró ölelésben.
Alkatilag lehetnének,
Ők is vadak.
De fantáziájuk gyorsabba golyónál,
S előbújnak akkor az agarak.
Mekkora pazarlás ez!
A szomszédban még csak baktériumok sem hemzsegnek.
Nem biztos, hogy jól tette a dramaturg,
Hogy tejhatalmat adott az embernek.
2018/ 09/ 30/ 07:15
A golgotám.
Az őszi ködökből bújtam elő,
S azt hittem te is erre vagy.
De nem hittem, hogy az élet,
Egyből nekem ugrik, mint egy fenevad.
Csak derengtem anyám kislányos álmai között,
S e játék, ironikusan, reám erőltette a világot.
De ha a halál leveszi rólam a béklyókat,
Őrökül megkapjátok majd, e költői szabadságot.
Alvó sejtjeim, mint a terroristák,
Becsapták a testemet, s itt hagyom e világot.
Csupasz lelkem, először szűzen,
Nőül kapja majd a halhatatlanságot.
A farizeusok keresztre feszítik szavaim,
Nem hisznek a csodákba.
Csak a csillagos ég borul le reám,
S a virágos rétek térdelnek golgotámra.
2018/ 09/ 22/ 17:52.
Ködfal.
Ködfal vagyok hajnalonta,
Egy álmos zuhatag.
Árnyék a test mögött,
Kire nem süt le a nap.
Harmatcsepp a levél élén,
Kinek létezni sem szabad.
Könyörgő könnycseppje a haldoklóknak,
Kiket hazalop a pillanat.
A líra lett nehéz golgotám,
A percek, mint szegek a keresztfámon.
E fogyatékos világ vájkál a szívembe,
De a lelkem szavait, csak a költészet kérheti számon.
Az írástudók hibajavítóznak utánam,
Nem vajúdnak, pedig én azt tettem szüntelen.
Anyám, e szép nyelvet adta hozzá,
Apám meg magamra hagyott a magyar tengeren.
2018/04/23/16:00
Függő vagyok.
Játéka voltam a perceknek,
Martaléka a maradék időmnek.
Még én jó magam gyermek maradtam,
A vágyaim lassan felnőttek.
Elkésni látszottam minden honnét,
De mikor az első virág nékem kibújt.
Tiszán és szűzen lett áldozat, az egyik felem,
S magával vitt a kárhozat, még a világ másfelé indult velem.
Nem segítenek a szavak!
Csak öldösöm magam velük, nincs is itt helyük!
Erem vágásérett lett, mint az öreg erdő,
Jó lenne más már ide, aki eljő, aki szebben bánik velük.
Én csak élni akartam igazán!
De e világban, értetlen az ember.
Partra vetődtem egy kis faluban, s innét,
Ha elhinnéd, magával sodor majd egyszer a csillagtenger.
Itt heverésztem egy darabig,
Melyben drog volt az oxigén, s néhány elem.
S mire felocsúdtam,
Elvonási tünet lett a szerelem.
Micsoda csoda lett minden perce,
S többet ígért néha, mint a csillagok.
S ha függővé lett az isten e teremtésben,
Hát tudja, meg hogy én is az vagyok.
2018/ 04/ 12/ 19:00
Milyen jó.
Milyen jó a tavasz,
Ha csókot-szerelmet talál.
Mire jó a bánat, ha az enyémre,
Virágot ültet a halál.
Mire jó a zsibongás,
Ha e vágy nékem csak csendélet.
Még más fészkében fiókák nőnek,
Én csak álmodom nőmet, s mindenem a csendé lett.
Pedig szivárvány lettem könnyek után,
Mi gyónni jött, de a kapzsi vágy elégetett.
Elérhetetlen a tapintásnak,
Mivel csak a bánatos szem elégedett.
Egy aláeső fény a felhők mögül,
Mi nem adhat semmi többet.
Nyújtózkodik erőlködve e félelem,
Mert még nem fogja fel az emberi értelem, és csak lopva éri el a földet.
2018/ 04/ 12/ 18:00