kukkantsbeblogomba

ilyen a hegy mert én így gondolom
olyan a patak de csak nekem az mert
te másként látod neked más a domb
a ház amelyben nincs padlás odafent

de ott kalapál a szomszédlakó 
s ez vagy te, másnak persze kívülálló
de nekem kedvesen csókot adó
így terveztelek - mint rólad álmodó

sok számos estén s azóta se tudsz
más lenni nem is kell maradj a létem
ha nem igaz megölne a szégyen

völgy vagy bérc de bármily magas a csúcs
csak tőlem függ s tőled ez kétségtelen
hisz egymást hoztuk létre szerelmem

na,rezeg már a lantom nem tudom
minek másoknak megfelelni nem tom
talán akkor szebb lesz a hajnalom
s délig alhatok este meg  charleston

rezeg fent a hold, a nap meg tejút
mindnek hangja nagy én meg csak dudolok
s tündérlányoknak adok randevút
nevessetek megfelelni nem tudok

nevessetek ki s akkor sem fogok
majomkodni vagy karót nyelni sznobként
inkább addig iszok gyümölcskoktélt

s elő a mandolint s dalom bár dadog
magamnak éneklek meg azoknak
akik ezért engem mégse utálnak

mint egy összemeszelt tisztafal 
talán tisztulni akar ez a glóbusz
de átsejlik alóla a zűrzavar
a mi fejünkön se lesz soha mirtusz

kontároknak néznek majd fiaink
nem tudom de bánt valami kegyetlen
mint egy vetetlen ágy hagyom-e itt
jókat aludtunk s az idő ment üresen

azt hiszem én is folyton ezt teszem
rendetlenségem letakarom s akkor
hátha vidámabb lesz ez az aggkor

fő hogy holtig tart a szép szerelem
amúgy ezt a kupit el se viselném 
én oktalan és balga teremtmény

mint kipusztított törzs egyetlen egy
indiánja féktelenbe nézek most
s mintha látnék ott halvány füstjelet
hol a szél se borzolja a zavarost

bár itt most az ég is derül - borul
csak én vagyok ma csendes áldva békém
kihalt bennszülötteim - konokul
hallgatok akárcsak ti a föld mélyén

egyszer mindannyian ha elmegyünk
örök vadászmezőkön várjatok ránk
talán békénket ott rendbe hoznánk 

féktelen lovakon versenyt rendezünk
nem lesz két kezünkben gyilkos fegyver
s vágtatunk majd féktelen szeretettel

énbennem a szavak nem is fájnak
pedig iszonyat minden visszatartás
amit nem írok le a világnak
szívfárasztó akadály visszacsapás

mert gyávaság elhallgatni ha nyűg
újra és újra szeretetre vágyni
hiszen az ifjúság is tovatűnt
szerelem keblét minek is kivánni

énbennem a szavak egymást ölik
de nem mindig az erősebb a győztes
a leghangosabb az lesz aki csöndes

és van olyan szó is mely kiömlik
sós könnyeket fakaszt kimosva bensőm
megbánást hoz s megállít a lejtőn