Egy mondat a szeretetről... és az anyanyelvről ...

ANYANYELV  és  SZERETET


Két meghatározó, egész életünket átölelő fogalom, amelyek nélkül emberi mivoltunkról talán nem is lehet beszélni. 
Sok példát lehetne hozni ezekről, de -szubjektív módon- most egyet-egyet szeretettel ajánlok mindkettőhöz...


Édes, ékes apanyelvünk / Sinkovits Imre előadásában/


https://www.youtube.com/watch?v=vPHZuYg2K6o


....és egy "szeretet- vers" egy költőtől, akit talán kevesebben ismernek:


" Batta György költő, publicista 1943-ban Rimaszombaton született. Az anyanyelv szeretetét féltve őrzött első olvasókönyve táplálta, amelyet édesanyja Magyarországról az ingébe dugva, a szíve alatt csempészett át. Számára az anyanyelv maga a nép. Költői tehetségét 18 éves korában Illyés Gyula bátorítása segítette kibontakoztatni. Illyés emlékére és az Egy mondat a zsarnokságról c. versének hatására írta meg az  "Egy mondat a szeretetről" című költeményét.  Ez talán költészetének csúcsa, ars poetica-ja ." /dr.Rókusfalvy Pál/

Batta György 


Egy mondat a szeretetről


Illyés gyula emlékére

Hol szeretet van,

ott szeretet van,

nemcsak a Bibliában

rögzült Isten szavában,

 

nemcsak jó anyák mosolyában,

megannyi mozdulatában,

lelkük minden zugában;

ott szeretet van

 

nemcsak bölcs vének

tanácsában: „az évek

ne a keserűséget

teremjék benned, a mérget”;

 

hol szeretet van,

ott szeretet van

és nemcsak abban,

ahogy mindegyik gondolatban

 

másokért dobban a költő-

szív szakadatlan,

ahogy az anya is

ott lüktet végig a magzatban -;

 

hol szeretet van,

ott szeretet van,

nemcsak mikor az ujjak

mell-kupolákra simulnak,

 

s forró szerelmi vágyban

tüzesedve a lázban

hevülnek vörösre gyúlva,

akár az űrhajó burka;

 

hol szeretet van,

ott szeretet van,

s fönnmarad holtodiglan;

 

nem számít, hogy a vágytól

feszülő kupolából

maradt csak roskadt sátor

az idő viharától,

 

s már nem az ujjak:

dermedt pillantások simulnak

enyésző testmezőkre,

mik eltűnnek örökre;

 

hol szeretet van,

ott szeretet van,

nemcsak az estben

aláhulló pehelyben,

 

e máris tökéletesben,

mert arányaiban

- jövendő világunk váza? -

is remekben,

 

mert simulásában,

arcodra hullásában,

ahogyan gyöngéden

megérint az éjben,

 

abban szeretet van,

s hol szeretet van,

 

puska nem dörren,

vér nem fröccsen,

nem sújt tudatlan

ököl sem váratlan,

 

edényeit a vér

nem hagyja el a testben,

kering erekben,

nem buzog sebekben;

 

torkolattüzek ibolyákban

égnek csak,

szelíd lángban;

 

hol szeretet van,

ott szeretet van,

szamócafej a vércsepp,

igézve nézed:

 

láthatsz fűszálat,

áldott, sörényes fákat,

tornyokat, kupolákat,

de sehol katonákat;

 

hol szeretet van,

nem baj, hogy más vagy,

más a honod,

a templomod,

 

s nyelvedben,

lélek-emelte versedben

másként zendülnek

az igék, csendülnek

 

rím-harangok;

hogy mongolos az arcod;

szabad, hogy a szavak

hozzád vonuljanak,

 

mint hegyről a nyáj,

és senkinek sem fáj,

hogy bennük még véreid rakta,

Szent István látta

 

tüzek parázslanak,

Mátyás felhői gomolyganak,

budai paripák fújnak,

holtakért gyertyák gyúlnak;

 

ott nem félsz,

élsz

csillagfénnyel a szemedben,

nem gyűlöletben,

 

hisz tudják, tüdő halványlik,

szív-moraj hallik,

oxigén-tüzek égnek

benned is, - piroskékek -,

 

s lám, arcodon is közös a bélyeg:

a halál sütötte enyészet –

nézheted,

mint állat bőrén a jelet -;

 

hol szeretet van,

-elpusztíthatatlan-,

űri áradatból,

az időfolyamból

 

aranyszemcséid kimoshatod,

s a világot belőlük összerakod;

mint ködből a tornyok,

felhőkből az ormok

 

ember s táj előragyog,

megláthatod

minden keservek könnyét,

fájdalmak fekete gyöngyét,

 

mert minden, mi kín,

a lélek fényútjain

hozzád is átszáll,

veled is munkál:

 

fáj, bárhol a zsarnok,

égetnek szenvedő arcok,

szemükből a kiáltás

roncsoló sugárzás;

 

fenyőtű hördül törten

füst fojtva a völgyben,

zengő kövekből hallik

vizeken halál iramlik,

 

rémülten hordod

kozmikus sorsod,

mint a bogár, ahogyan

löki-viszi a folyam,

 

sodorja hullt falevélen:

-nincs menekvés

földön-égen? –

 

kérded esetten,

félelem-sebzetten,

idő-szegekkel verten

a lét-kereszten,

 

már-már abban

a végső pillanatban,

ahonnan tovább nincsen –

s ekkor fénylik fel Isten

 

lelkedben

minden sejtedben;

általa emberré épülsz,

már csak a jóra készülsz,

 

röpít a kegyelem gyorsan

aranyló hit-burokban,

virágzol,

békét sugárzol,

 

s mint betlehemi fényözön,

elönti bensőd az öröm,

hogy benned szeretet van,

kiapadhatatlan;

 

látod,

hogy növi be a világot

mint fénylő moha

arcok s virágok mosolya;

halál nem rettent;

serkent,

a jóra törekedhetsz,

másokért cselekedhetsz,

 

nyújtod a kezed

s tenyeredre veszed

akár egy cinegemadárkát

a Földet, ezt az árvát,

 

ezt a vergődőt, vérzőt,

lángokban égőt,

csapzottat,

meggyalázottat;

 

simítod, ne remegjen,

gyógyuljon, ne ernyedjen,

űri fán fényesedjen,

csak arról énekeljen:

 

„ahol szeretet van,

remény és jövő van";

hit ez a dal is, ez a hű,

ez az érted is szóló mű,

 

mely majd ott áll

a sírodnál,

megmondja, ki voltál,

porod is neki szolgál.