kispatak

A Tejút Lovasa

Vágtató lovának patanyomában,

csillagszikrák szállnak az éjszakában,

fénysörényét a ló ágaskodva rázza,

zsarát-szálait mind a földre dobálja.

Hátán fekete bársonytakaró rejti

könnyű terhét: áttetsző Lélek-árnyat,

ki félelmét ködruhájában felejti,

s bíztatja lovát, még lejjebb szállhat.

Föld fölé suhan a telivér, szilaj ló,

holdas éjjeleken ül rajta egy lovas,

mögöttük csillogó, színezüst porhó,

reménnyel szórja be a fénylő Tejutat.

Ám a földön még félelem sötétlik,

csak apró lángok égnek a szemekben,

hallgatag folyókban az ég visszakéklik,

sólyomszárnyú sóhaj a víz fölé rebben.

Orgonák hangja zeng az ében éjben, 

Hallgatja a Lovas, szívhez száll a dallam,

ezerévnyi könny-kotta hangzik lelkében,

csak egészen lágyan, egészen halkan…

A Lovas is megérzi - ha nem is tud szólni -, 

a földön lángoló gyertyaszemek várják:

a Tejútra hintett minden remény-szikrát

erre a Kis Földre… most vissza kell szórni!

'Nyergel-fordul' nyomban, vissza a Tejútnak,

száguld vele a ló, Egy-szívvel odarepíti,

patanyomában ma csillagszikrák hullnak

s az est-hajnali szél e földön szétteríti…

Szívedben a hazám

Nem politizálok,

de van véleményem,

nem is kell mondanom,

túl sokat beszéltem.

Nem tudok beszélni,

a szív is néma marad,

jobb, ha én hallgatok,

szóljanak a szavak.

Mondják el helyettem,

amit nem mondhatok,

üvölteni kéne,

de most csak hallgatok.

Nem hazardírozok,

nekem ez a hazám.

s aki nem szereti,

ne fogja be a szám.

Nem politizálok,

nekem itt a hazám,

a szív, meg a szavak,

mindkettő kell, azám!

Nem sírok*, nem félek,

csak békét akarok!

Talpalatnyi földet,

ahol otthon vagyok.

Szeretlek jól tudod,

nem is kell mondanom,

szívedben a hazám

szemedben holnapom.

/ nem sírok = nem síránkozok/

 Itt-hon

Nézd  a napraforgót,

amint földjébe kapaszkodva

követi hűségesen a Napot,

és soha nem keres egy másik,

fényesebbnek tűnő csillagot.

Szabad röptű madaraknak

érleli tányérján a holnapot,

bár arany szirmai lehullnak,

az őszi széllel beteljesül sorsa,  

fejét hajtva is büszkén hordozza

a nyárban érlelt, duzzadt magot,

s a sok fészkű, nevelt bánatot..,

Szemeit csendben a földre ejti,

de velük szórja szét a fényt is,

amit az égből, a Naptól  kapott.

Hargitai szél

Szeretnék adni olyan tisztát, szépet, mi könnyed,

ami  mindig fénylik, ami nem síratlan könnyes,

és ha virágot bont, szirma hervadást nem ismer.

Hegyi patakokból kisodort, hófehérre csiszolt

kövekből földre kirakott örök hazát, szerelmet,

ízes áfonyacsókot lengető bércet, kis feszületet,  

hegyek áldott ölelését, apró gyopárt a havasokon,

szilaj hargitai szélben, vágtázó szabad lovakon,  

nyárban hóesésben, magamat odaálmodom,

neked ott maradok, egyedül nem adhatom.