A Tejút Lovasa

A Tejút Lovasa

Vágtató lovának patanyomában,

csillagszikrák szállnak az éjszakában,

fénysörényét a ló ágaskodva rázza,

zsarát-szálait mind a földre dobálja.

Hátán fekete bársonytakaró rejti

könnyű terhét: áttetsző Lélek-árnyat,

ki félelmét ködruhájában felejti,

s bíztatja lovát, még lejjebb szállhat.

Föld fölé suhan a telivér, szilaj ló,

holdas éjjeleken ül rajta egy lovas,

mögöttük csillogó, színezüst porhó,

reménnyel szórja be a fénylő Tejutat.

Ám a földön még félelem sötétlik,

csak apró lángok égnek a szemekben,

hallgatag folyókban az ég visszakéklik,

sólyomszárnyú sóhaj a víz fölé rebben.

Orgonák hangja zeng az ében éjben, 

Hallgatja a Lovas, szívhez száll a dallam,

ezerévnyi könny-kotta hangzik lelkében,

csak egészen lágyan, egészen halkan…

A Lovas is megérzi - ha nem is tud szólni -, 

a földön lángoló gyertyaszemek várják:

a Tejútra hintett minden remény-szikrát

erre a Kis Földre… most vissza kell szórni!

'Nyergel-fordul' nyomban, vissza a Tejútnak,

száguld vele a ló, Egy-szívvel odarepíti,

patanyomában ma csillagszikrák hullnak

s az est-hajnali szél e földön szétteríti…