kispatak

Isten könnye

 

Hogy változik a zöld, aranyból vörösbe,

s a szabadság színe is mind fehérbe fúl.

Vérszín őszi földre hajlik az emberek vetése,

rá az ég borul, s Isten fekete könnye hull.

 

Szívemben a hazám 

 

Szinte szégyen kimondani, mert rásül a bélyeg:

hogy ide - vagy odahúz..  és minden csak érdek:

gyanús, ha magyar a szív, s a lélek érzi,hol az otthona,

ha a szó nem gyaláz, s nem Istent okol, ha sorsa mostoha.

 

Szívdobbanásba préselten elfér egy kis helyen,

a szilánkokra szabdalt, körbehatárolt végtelen.

Szemet szúr mégis a középen, s akarják, tűnjön el

bármi áron, legyen az dollár, euro vagy rubel.

 

Semmi sem drága.., hát tépjék ki a szívem!

másként nem vihetik, mert nem engedem! 

Nem politizálok, mégis van véleményem,

nem is kell mondanom, túl sokat beszéltem.

 

S ha beszélni nem tudok, a szív is néma marad,

jobb is, ha hallgatok, szóljanak a szavak.

Mondják el helyettem, amit nem mondhatok,

mert üvölteni kéne, s most is csak hallgatok,

 

én nem hazardírozok, nekem itt a hazám,

s aki nem szereti, nem foghatja be a szám!

Nem döngölöm sárba, mert az én hazám,

ez a táj, ez a nyelv… Mindkettő kell, azám!

 

Nem sírok és nem félek, csak békét akarok!

Ezt a talpalatnyi földet, ahol itthon vagyok.

Nézz a szemembe, és tudom meglátod benne

szívemben a hazám, de nem láthatod veszve!

 

 

Cinóber hajnal

 

Hazátlan fájdalom pirkad,

bolyongó szenvedés világol

át az éjszakán, 

az égbolt vörösben lángol 

s hajnalok hajnalán 

cinóber válik ki a tájból. 

Könnyeit véres harmattá pergeti, 

az égről fellebben egy fekete fátyol… 

Istenem, ma is segíts neki, 

ne válj meg e hazától!

 

magyar ima

 

ha lennék folt

egy zsákszájú holnapon

leválva róla szakadnék hullnék

imákkal könnyekkel szórt útra

sirató falakon túlra ha már innen

igazulni csak messze szökhet a lélek

egy folt marad talán rajta

ne szégyelld viseld

ma és holnap szétszakadt

kopott gúnyád emelt fővel

kérlek

magyar szóval

szóljon imád  érte 

amen

 

Szívemen suhanó…

 

szívemen suhanó selymek

szám daróccal tömve

csak szememből hullik

a földre a senki könnye

 

hangom néma harang

kezem kapaszkodó gyökér

szomjazó földem sóhaja  

szívem selyméig ér  

 

orgonás lábnyomokban

lépked felém tavaszom

tán esőt hoz.. s gyökereimmel

felhőkbe kapaszkodom