TURIKARI68 blogja
VéleménySzomorú vasárnap.
Szomorú vasárnap.
Fény vagyok lelkemben,
De testem a koporsó.
Már mindenkit szerettek,
Csak én leszek utolsó.
Itt voltam s nem láttad,
Mennyire szenvedek.
Eltűnök egyszercsak,
Akár a pórszemek.
Hazugságba göngyölt,
Törékeny csont darab.
Boldog az nem voltam,
Szívekből csórtalak.
Bohócként egy álmodó
Kegyetlen világba.
Pedig itt zokogok legbelül,
S nincs aki meglássa.
Holnaptól kezdődik újból egy színdarab.
S ez ingatag vállamról hullanak szerepek.
Ostoba felnőttek nevetve kacagnak,
Mint ártatlan gyerekek.
Nagy űr.
Nagy űr.
Csak én vagyok normális?
S a világ bénán rendesen beteg.
Még árnyékom óriási,
Gazdája véznán gyermeteg.
Itt marad hátra íme magam után,
Keservesen e nagy űr!
Hiába vedlette le vénám tollát. mivel úgy hiszik majd befoltozzák,
Vagy himeznek asszonyok háziáldást
Szerelmesen mit ez élet összegyűr.
Rebdestek soraim mint a lepkeszárnya,
Föl, s le, néha földhöz vágva.
Mélységekbe vetve magam ebbe az őrületbe,
Teret ugrottam az időn, midőn
Visszavágytam volna ajkad ívén a görbületbe.
Ági vagyon
Amikor az idő majd teszi a dolgát,
S elkísér a ravatalra.
Pecsét kerül tetteimre,
S marakodnak rajtam a hivatalba.
Éhes rokonaim,
Apai ágon.
Kiknek nem voltam becsületes ember,
Soha semmi áron.
Apám még élt,
Ütötték vágták.
Mikor meghalt, anyám lépett a helyébe,
Őt meg imádták.
Hajlongtak a sírjánál,
Mint a csípős gunarak.
Még őt engedték a gödörbe,
Fonott kötél sudarak.
S most bucskáznék én is alá,
Várva valamit odafentről, mint Illés a szekeret.
De idegen emberek siratnak,
Mert náluk csak ócska holmi a szeretet.