TURIKARI68 blogja

Költészet.

Tudom az én hibám,

Hogy többet látok s érzek.

Mint a róka mely bele szimatol az illatokba, 

S mielőtt meglőnének màr előtte vérzek. 

Pedig az álmokban hinni szoktak,

De csak a sajátomban derengtem ostobán.   

Melyben lyukas szívvel születtem,

S az élet folyton rossz foltot varrt reám mostohán.

Pedig lett volna anyaga bőven,

Amiből annyiszor kértem.

Hogy megjelentem érte sokszor,

Mint egy hologram időben és térben.

Csak vibrálok itt s ott, kit most,

Az idétlen pillanatok sose befejeznek be mint  mondatot a szóval amit keresek.

Voltál Flóra, Léda, s Maar, kik belém is martak hamar,  hiába szeretek.

Művészet

Ahol a szó elakad,

Ott kezdődik a zene.

S mikor nincs bennük lélek,

Akkor eszi meg őket a fene.

Mikor a csapból is az folyik,

De nem olt szomjat hiába isszák szavaid, gyermeteg.

Mikor a kottával csak időt múlatnak,

Mert csak füledel kenyeret adsz a mulatnak, de amúgy e kultúra a sárban hempereg.

S mikor e két jó pajtás már 

A médiától messze járnak.

Akkor jő az ecset festeni,

Szép hölgynek arcot, s aktot  a  tájnak. 

A hobó ecset  a kapocs,

Nem késztet gondolkodásra ahogy suhant.

Felfed minden hangot, ahogy  láttat,

S megmondja az igazat mint egy kefefejű suhanc.

Ott veled.

Mint egy öreg diák,

Ki mindent elmesél.

Úgy ragadok tollat,

S most mindentől től úgy fél.

Hogy becsapnak az álmok,

Miért kőltö lehetek.

Hogy kifogyok a szóból nálad,

S csak némán remegek.

Nem visz szárnyam tovább,

Suhanva egy maga.

Nics otthona sehol,

Csak hozzád szállana.

Nyisd ki kalitkádat,

S lehetsz feszület.

Had haljak meg ott,

Mert élni nem tudud nélküled.

Dalszöveg.

Köszönöm hogy velem zuhantál,

S tisztogattad előttem az élet mélységét.

Mikor éppen nem ohajtottam a fecsegő felszínt,

S rajta lévő indulat szépségét.

S letisztulhattam tölgy hordókban,

Lehettem áldozat mint Krisztus vére.

Hogy adtál időt nekem,

Aki tőled azt, sose kérte.

Hogy belém dagadtál,

Mint akona a kukorica fosztásba.

Nem hagyva rést a gonosznak,

S vesszőm, és söprőm voltál, végül a foszlásban.

Mert gyökér nélkül nőttem én,

Egy kis falu galád álmain cseperedve.

Hogy másztál velem onnét végig,

A költészet családfáján, oda fel a fellegekbe.

Mind végig mutatva utam,

Én járva rajta elösször senki más.

Hol rejtekem lehetett a jelen,

De az utókornak majd egy gammavillanás.