Mikijozsa blogja

lemerült napok fürdetése
hideg habokban lehűtött sárga fény
elkékült halak nevetése
melegségét szép szíveknek vártam én
és nincs a múltnak feledése
kallódik örömöm, mint a bicskanyél
növekszik szépek feszengése
s a virág hiányolja a nap hevét

széles mosollyal fájnak az évek
képes lapokkal csillapítom a véget
ez még Prága, de már elkopott rég
s a mesterutcában is borús az ég

ez meg Bukarest emitt egy betonfal
mögötte cigány-falu putrikkal
itt kértek fel rajzokat készíteni
s megakarta venni egy brailai

amaz Marosvásárhely főtere
árvíz idején fényképeztek ott le
hol a virágóra Metró-dalokat zeng
körötte fiatalok beszélgetnek

lejjebb itt Temesvár egy szerb integet
s a vonatok Hunyad felé pöfögnek
hamar odaérnek Petrozsénybe
és rám ismer egy köpcös bányaréme

Onnan lemegyek Olténiába
nemzeti eledelük póréhagyma
lépek is tovább a Vaskapuhoz
hej, ott mennyi sör megivódott.

Onnan hoz a vonat székelyföldre
s már a Hargitáról nézek lefele.
barnamedve haverkodna velem
de a székely rákiált rendesen

Végül hazaérek szülőfalumba
ama szép Murokországba, ejha!
De szép vidék ez a Nyárádmente
mégis mégis elszakadtam tőle

Utoljára leszaladok a tengerre
Eforián a szállodából kinézve
Bámulom a sötét vad hullámokat 

 s látogatom a halmúzeumokat

Pityókát keresve, forró hamuba
kotorásztam, már szállong az üszög;
inkább megírnám főleg haikuba,
de csak emlékeimbe merülök.

Közben beindul a nagy centrifuga -
szél tépdes, nem lesz a ruhám rücsök.
Zsebeimnek sincs már zege-zuga
habár lakhatna benne egy prücsök.

Hová is lett emebből a nagy fizu?
azt is huncut szél szórta szanaszét.
bánja is ő, hogy valaki koplal;

legkevesebb rákérdezne, "mondd mizu?"
s almával töltené a kanapét,
s emelné kedvem egy lépcsőfokkal

hangok és nevetések, édes szép szavak
bársony alkonyok intim percei, csönd;
apró csókok elixíre úgy vonzanak
tovább élni soká lakni e börtönt
viszont csak veled ó, kitartó kedvesem
sületlen fafej törvényt buta ösztönt
csakis így lehet - naivsággal rendesen
kibírni, miattad mindent elviselni

gyengül ki nehéz telek útjain évül
mint a verem egyke varangya, s a lét
sötét vacogása didergeti bévül
míg eljön a szép tavasz akkor fejét
emelve fel annyira krákog odébb
csulázik amúgy örül újra de fáradt
fagyok hidegek csipegette kezét
emelni se bírja lazán belesápad.