Mikijozsa blogja

Személyes
Mikijozsa•  2021. szeptember 26. 09:08

Vesébe lát a nap

Vesébe lát a nap, kékes szemek,
hideg zöldek perzselő karikája
süt, mióta nem láttam a szemed;
s a kedvem, sárga vizelet folyása.

Kövek és mégse fáj, nevetni jó
lenne, ha még foghatnám kezed, ábránd
mint hulló levél. Őszi nyaktiló;
bicsakló napnyugta szét töri a márványt,

Didergő emlékek még hány nyarat
követeltek tőlünk, hogy végre langyos
szemmel nyakára hágjak hiánynak?

Nekem nem kell semmi, minden kacat
egy-egy rút, ugráló béka, varangyos
kinek odaátról muzsikálnak.

Mikijozsa•  2020. február 1. 19:34

Ottava rima - hengerágyban álmodtam

Sorstengelyét tekeri végzet - olykor
mint henger ágyba -, forgat rejtetőn
hitegetve engem, vér teleholdkor
valami titok elől rejt - dédelgetőn;
Blöffgép kerékagya recsegve boncol,
szikráztat - füstöl a friss levegőn.
Csendek csőforgása zsugorít - szédít,
reng centrifugázva, meredtre bénít,

Nem lázadok, tök csigavér türelmem
ragad kezem a billentyűkön - (na ná -,
hogy elhallgatom hibám); nehezteljen
hát Múzsa, úgyis felhánytorgatná,
mért írom le? sejteti oka Ő lenne -
s írás közben lángját kilopná;
Ébredéskor békülök, tűz a pennám
bőrbe éget egykor idők hajnalán.

S lám, a kezembe nyom valamit, ejha!
ez egy bumeráng - jelképes pöröly,
s mire használhatnám? ó, tarantella:
csípje meg a szarvasmarhát a bögöly,
el nem hajítanám még vissza szállna,
inkább tenném múzeumba ökör
járomnak s magam is igába hajtva
elkezdeném mesém szép sorjába...

Az úgy volt, egyik este kertbe mentem;
alkonyodott, s hátul egy fa alatt
oly mélyen emlékeimbe merültem,
mint akinek az idő se halad -,
ám egyszer csak ócsudtam lelkesülten,
s látva egy szivar alakú tárgyat.
Másztam is a fára, az ajtó nyitva -
gondolkodás nélkül bekúsztam, mintha
már tudnám hogyan kell abba beszállni.



Nem haboztam, vonzott magába és
mért ne mentem volna, mégsem akármi.
Álomcső - figyelmen kívül mégse
hagyhattam, meg-aztán menekülni
lehet-e ezektől? nos félretéve
gyanakvásom, rikkantok ám befelé,
nem válaszoltak nem volt ki értené.

Csak egy nagy ágyat leltem belül, egy szép
és modern fekvőhelyet s betakart
valami mikor belefeküdtem én;
ki és mi volt, azt már nem láthattam.
Ajtaja zárult s utaztatott elég
sokáig, mint egy rakéta suhant,
és rájöttem csak alvás van az űrben
kalandokat ott ne keres esztelen.

Álmaim saját szerelmes perceim
élhettem újra s az de jól esett.
Gyönyörködhettem szépemmel filmjein
a múltnak, de sajna nem jöhetett;
haszontalan képzelődtem a nagy semmin
futó álomcsőben mi más lehet?
Arra úgysem kapnék magyarázatot,
gondoltam s akkor megnyomtam egy gombot.

Mire röpágyam lassan visszatérve -
kiléptetett ama fára, s repült
nélkülem kitudja hova-kihez, de
az már senkit nem érdekel, derült
égből kerültem vissza nevetve:
mégiscsak jobb földön járni nekünk,
mint odafent lebegve szunnyadozni,
és nem az asszonykámmal játszadozni. :)

Mikijozsa•  2019. május 5. 17:49

szürkébe vész a füst

szürkébe vész a füst pedig de szép
és látványos lenne édesanyám nagy
mosófazeka alá ha rakhatnék
úgy mint egykor vékony száraz ágakat

és ő ott jönne vidáman levest
hozva nekem a konyhaszékre téve
szép világ volt az de már hova lett
én nem tudom mért szeretett oly égve

oly önfeláldozón, miért nevelt
ennyire odaadó gondoskodással
mit gyermek soha ki nem érdemelt

és ő csak adta és adta rakással
mindenét amije csak létezett
s most itt állok szemben a nagy kaszással

Mikijozsa•  2018. február 9. 09:48

megint piros

megint piros a fal mely mögül elhat
a zöld behatás, épp most engem int
miközben másféle színekre hervad
a világ ám nekem ilyent löttyint

elismeri több vagyok mint az átlag
megint piros, mint a bikának int -
szaladj ma neki - törj a boldogságnak
rést a falon ha foglárod csettint

így sérül lelkem s nem enged a várfal
s a napocska mögötte vár reám
vár, vár fényes anyai ragyogással

te is voltál édesanyám szép leány
addig szoptalak míg a napba szálltál
s a fal mögé senki nem enged már

Mikijozsa•  2016. október 6. 16:55

asszonyanyámnak


Asszonysimogató az én kezem
védem szépségét, ha megölelem.
asszonybátorító az én szemem,
érzem életkedvét, ha elengedem.

Édesanyám is jó asszony volt;
utamra eresztett, nem aggódott,
szabadnak nevelt, s amit rám hagyott -
az, egy ölelés, egy bánatos csók.

Már soha nem köszönhetem meg, 
bár írogatok néki giccses verset.
Szívem szakad, ha keresem szemét;
Nézne rám még-egyszer az a mélykék.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom