Mikijozsa blogja

Nincs vége a végtelennek - vajon
hol is lelnék mássabb végtelent?
Mert csak az nem sír, kinek vége már,
Mosolytalan modell a jövőkép;
reprodukál az unalomig -, hiteget;
hamis mértéket tol az emberek orra alá.

Könnyekkel mosakszik  az igazi  szerelmes;
álmaiban a nagy vigasztaló gondját viseli,
úgy meríti alá  tengerbe, hol a szirén csókja
megtanítja jóságra, gyermek nevelésre.
A mindent látó jóisten szeméből,
s arany harmat lehull - asszonyok hajára.
Boldog férjeknek, hogy rajongva simogassák.



Szénfekete fehérsége - az éjnek
farkasüvöltést halkít le,hiszen a
szerelmesek gyöngyvirága -, susogni kezd.
Szívem ilyenkor szerelmem szívéhez ér -,
és beszélnek lelkeink hajnalig álmodóan.

Fekete csendben fehér az élet, a fák
között, a fűben és mindenhol egy
érző élet, mindenkinek fáj, épp úgy,
mint nekünk a szenvedés, és mindannyian
boldogok szeretnénk lenni...
Vajon ki vet fűvet, állatnak eledelt
fekete mezőkre? kiből gyökerezik az erdő?
A virág és a lélekfénye, szerelem tüze.
Gyöngybetűket keresgélünk mindhalálig.


Nincs erdőm ez a  másoké, isten nekik
ültette. Repesnek - vígan benne.
Pezseg bennük a vér. Vadásznak is
főleg este, mikor senki sem látja.
Vadak ösvényét noha bogáncsok védik;
csak aki távcsőpuskás, mehet odáig.

Sugárzó szemekkel járnak utcákon
kiknek isten nem teretett vadont.
ŐK az igazi szerelmesek, nem fegyvert,
tiszta szíveiket kapcsolják őssze -
tiszta lelküek szívével, s csak néznek
az erdő felé. Hallják a szarvasbőgést,
tudják mikor alszik a medve, mégse
hajtja vágy őket, célbavenni egyet sem.

Fent a hold. Sárgán, nem azért, mert
nem látnak a farkasok, vagy az őzek,
sárgán világít a térbe,hiszen kelléke
a vadonnak, s a városlakók csendbe
néznek fel - elfogadják, hogy ez van,
és szomorúan kapcsolják fel a villanyt.


Annak idején kerek pillantásokat
vetett az égre a szerelem leánya,
Sokáig sóhajtozott, bár lenne ő is
egy ártatlan őzike - kit kedvelnek
az őzbakok, meg a virágok s a gombák,
s a színesen repkedő szerelmes bogarak.

Elszédítette a Hold, hajtotta a vágy,
szalajtota -, ki a házból, s elindult.
Véletlen éppen arra jártam, belém karolt,
de nem lepődtem meg, én is átkaroltam.
Örömmel szaladtunk, mint félálomban
a holdkorosok, se erdő, se város
nem érdekelt. Addig, addig mentünk
kéz a kézben, míg egy kertbe nem értünk.

Jól elfáradtunk, sebaj, én lehajoltam,
s a kispatakban sarat tapostam,
Vályogból egy kis házikót építettem,
Hamar ment, s mire berendezkedtünk,
már négy gyermek játszadozott odakinn,

Nyugtalan lettem, mert a Hold már
nappal is mutatkozott, de nem
tehettem semmit, meg aztán ki metszi
a virágot, ha nem a kertész, s a
vázába ki teszi a szép virágot és
ki mondja ki szép szavait? hogy a béke
megőrizze a családunkat, mert az élet
nagy könyvébe gyönggyel kirakva - meg
van írva, hogy csak így lehet megmaradni...

Dacolj még érzelmim gyertyafénye,
azért is ha lángod pislákoló,
kedélyem beéri jószóval, igénye
szeszélye zajmentes nyivákoló.

Sose kérdem magamtól, hovatűnt?
Merengőn őrzöm itt boldog mosolyom;
remény se kell, engem is anyaszült
előre tudva, mi vár e sárgolyón.

Valóságom kegy, muzsika hangja,
nem alvó ember álma, kit kecsegtet
az ébredés, s előre fizetett.

De jót aludtam! Föld nevő szálóda
nekem  drága, odébb kell állni már,
jön a hajnal, vörös fény reflektál.

Oly piros az ajkad, mintha paradicsomba
harapnék, mikor csókkal kóstollak, kedvesem.
Harapni, nagy hiba nálam,  de csak egérke
fogakkal. S a te szemeddel látom mohoságom
fordítva ; ezt már nevetnem kell, mert oly édes,
oly  édeni nedv, nem hagyhatom abba.

Másodperceek, percek s órák telnek
tán meg is áll, nem ketyeg hisz nekünk dolgozik.
El ne vonja hétbarázdás eszem - mégis zsarol
hogy befejezzem,  mint széles folyóvíz,  vissza
nem vihet, sodor  vén  idő lassan hömpölygőn.

Árnyak időzített burokban,
mint konyhában a hölgyek -,
miközben kávét főznek, koccan
az ablak,s titkon benézek.
,
Befogadnának-e s leültetnének
széknek szalmafonatára?
Akár tölgyekből faragták őket.
akár sárból isten formálta volna...

Hisz restelni kell, ha biztatnak
árnyak ismeretére, újjal érintett
homályát a konspirációnak
padlásra bújtatott szekta rendet.

Orunkat ingerlő álompára,
mintha kátrányba vágná reliefét
a valóságnak, szurokkal vászonra
festett lények szőnek összeskűvést...

Igazságot ne keress soha versben,
tekints a világra, ott van-e? Nincs.
Ezért nem írhat róla költő -, egyszem
valóság, mind odaát van, nem itt.

Feszítve a Golgotán -, fennhangon hirdesd
halálát, micsoda? ez sima vicc,
vagy parancs? hát persze magadat büntesd,
ha nem, amig feltámasztja a hit.

Melyik hit az igazi, ja ez csúnya
kérdés, ó én ostoba,semibaj,
van azért még szép is szép hazánkban.

Szépek lányaink, anyukáink, mintha
virágok közt élnénk, képviselik
a rgyogást, a fényt, idők végezetéig.

Korinthusi levél 11. fejezetéből a 26. vers má-sodik feléből, ahol így van megírva Isten élő igéje: „az Úrnak halálát hir-dessétek, amíg eljövend.”