Mikijozsa blogja

Mókusfára pünkösdi eső hull;
égi Urunk - Szentlelked olyan,
mint a láng, fejünk búbján ha meggyúl,
adj nyelveken szólást, oltsd szomjam;
kiszáradt a világ torka - tikkad
s inni kér mely életkönyvbe iktat.


Mókusfára a nagy pele kúszik ;
fészket talált, sír a kis madár;
s mondják az ember is belebúvik
más fészkébe, szíve szakadár.
Ezt is mondják tudna ő, szeretni,
hisz nem szorul rá, mégis elveszi!

Mókusfára a róka is olykor
feltekint, de Te uram nem adsz
neki erre képességet; sokszor
minékünk se kellene engedd azt
hogy embertársaink kiraboljuk,
hogy másnál többnek lenni, ne akarjunk!

Mesét nem tud már az ember - se mást
hallucinál olykor ökörfejű hőst
kinek szarván szét nyom egy pattanást;
s a Múzsának meg - baracklé nedűt tölt.

Kaland sincs - otthont dúlt fel renyheség
a király fiának sem jutna kisszék,
ezért világgá ment, hogy szeressék
valahol, mert itthon rég kisemmizték.

De a szeretet az, édesanyáké
ma is éltető, s a gyermek habár
halad a közönylét felé -, erős lesz.

Ki nem ölheti belőle a szükség -
sem az egykedvű média, se más;
ahányszor visszanéz -  újra erőt vesz...

A csend misungja arcunkon simább,
mint a lépcső teteje; - lépne feljebb
szerény nép de nincs nála tétovább;
Varázsló köpete szemébe fecskend?

Akár a beton melybe még lehet
tocsogni, de ha megállsz hamar megköt;
odébb csoszogni se tudsz, nézheted
a fejleményeket s egy kéz ledöfköd.

Noha ki lehet lépni, feltéve,
ha a cipőd otthagyod s futsz mezítláb -
el innen -, messze a vadonba, fuss!

Füröszd fénybe az arcod, ellennépe
te legyél e kornak, s tépj pasztillát
gyümölcsfákról, csonkult a paragrafus.

Rohanj velem könnyedén, ne siess!
amott kalandok fergetege -, régvolt
idők szabadsága, ha neki mersz
ismét vágni, többé el ne pocsékold!

Mi mindenre megtanított a múlt,
vedd hasznát a szenvedésnek, hisz annyi
galibát élsz át, nem vagy elvakult;
ne várj! így mi fog öledbe pottyanni?

Rohanj velem - biztat a józan-ész;
romokban heverjen minden utánunk.
Dőljön a rendszer, elvek s a világ;

csak egy független egyén a jó zenész,
ki élte húrjain játszva, ráunt
a szolgaságra s eltűnt - toronyiránt...

a szerető szó szentsége tiéd
ó magyar - ne hidd hogy éle kicsorbult
hegyes a világ nyelve döf feléd
de te szépen szólsz noha épp szíven szúrt

elfolyik a vér e földre de lásd
új sarjat teremve ki nem halunk mi
szeretet szava unszol hogy kiálts:
IGAZSÁGOT akarunk! s megmaradni...

Isten szent lelke kicsordul ma is
és megtalálja az igaz beszédet
megújít és új harcra megtanít

mert nem lehet hagyni hogy a hamis
pusztítsa ki ezt a gyönyörű földet
ha meg halunk is valaki marad itt