Mikijozsa blogja

A szélnek is engednéd játsszon
hajaddal, húzkodja kíméletlen...
Lágyan és selymesen csodálom;
gémberedett ujjakkal fésülgettem.
Vállad párkányán szellők hancúroznak
s hagyod, rátegye a kezét bolond
kedvében, rángatja már szép szoknyádnak
alját; forgószél, buzgón nekifog
mint öregember vágya úgy tolong.
Mérhetetlen kívánság - remegj szakál!
Nekem hagyd, hogy szádat így csókoljam
- könnyekkel küszködöm lemondóan.
Hideg vér nem pezseg, hűs szél tova száll;
erősebb mint csontjaim ölelése,
- ez csak illúzió, nincs kőbe vésve.


D

Ne engedd megcsókolni arcod, csak a szád
igéz engem! Ne enged simogatni hátad,
emlőd érintése többet ér, de mégis át
karollak; lélegzeted hallgatni, csodálat.

Szerelmesek karikatúrája leszek,
ha a lét diktálta ihletem kuszálom
össze egy csendes csókkal, nem érvényesek
virággal átadott bókok egy kiságyon.

Szájba kell venni egy virágot, s hamiskás
mosollyal csiklandozni arcod. Így indulj
viharos folytatással, amelyben nyilván
eltipródik a rózsaszál - s a száj elcsitul.

Ne engedj magányomban rólad beképzelt
rajzot eszkábálni, tépd szét a távolság
papírdarabkáját. Fehér nyakad késztet,
hogy a jégóceánt ne bandukoljam át.

Kedves szépem, egyetlenem!
barna szemed oly napocska -,
mint fekete esténk hajnalfénye.
Öledre hajtott fejem, naponta
költögeti, úgy érzem, felébredve -
valahonnan, mély forrásból, mely
átfolyik éjszaka a völgyeken
hegyekről aláérve, titkon reggel
ide érve, lapos tájak nyugalmával
mécsest gyújt sötétség űző logikával.
Olyan barna a szemed - mint a bársony
őzek bundáján az árnyék - látom.
Nyergelni kell, fordulni kell ébredezve,
holtig élni, belehalni a szeretetbe...

Legszebb hajnal csábít -, ébredéskor
valóság köszönt ránk, egymásé vagyunk;
Belémkarmolt egy macska - árnyékból
előbujt lelkes lény kergeti álmunk.

Nem akarta hogy fájjon, fekhelyem
melegébe menekült; hisz az álmok
visza járnak, pedig az életem
nem csodák világa, ám veled vagyok.

Szívemben semmi sem sajog, tűz ég
itt legbelül, bár őszülnek hajszálak -,
erőt ad nekem féltő gyöngeség.

Fut a perc, oly könnyen múlik, mily  szép
veled, érezd át, ölelésed lájtos
mindig megbabonáz, mert varázslatos.

Oly piros az ajkad, mintha paradicsomba
harapnék, mikor csókkal kóstollak, kedvesem.
Harapni, nagy hiba nálam,  de csak egérke
fogakkal. S a te szemeddel látom mohoságom
fordítva ; ezt már nevetnem kell, mert oly édes,
oly  édeni nedv, nem hagyhatom abba.

Másodperceek, percek s órák telnek
tán meg is áll, nem ketyeg hisz nekünk dolgozik.
El ne vonja hétbarázdás eszem - mégis zsarol
hogy befejezzem,  mint széles folyóvíz,  vissza
nem vihet, sodor  vén  idő lassan hömpölygőn.