Mikijozsa blogja

Nincs vége a végtelennek - vajon
hol is lelnék mássabb végtelent?
Mert csak az nem sír, kinek vége már,
Mosolytalan modell a jövőkép;
reprodukál az unalomig -, hiteget;
hamis mértéket tol az emberek orra alá.

Könnyekkel mosakszik  az igazi  szerelmes;
álmaiban a nagy vigasztaló gondját viseli,
úgy meríti alá  tengerbe, hol a szirén csókja
megtanítja jóságra, gyermek nevelésre.
A mindent látó jóisten szeméből,
s arany harmat lehull - asszonyok hajára.
Boldog férjeknek, hogy rajongva simogassák.



Szénfekete fehérsége - az éjnek
farkasüvöltést halkít le,hiszen a
szerelmesek gyöngyvirága -, susogni kezd.
Szívem ilyenkor szerelmem szívéhez ér -,
és beszélnek lelkeink hajnalig álmodóan.

Fekete csendben fehér az élet, a fák
között, a fűben és mindenhol egy
érző élet, mindenkinek fáj, épp úgy,
mint nekünk a szenvedés, és mindannyian
boldogok szeretnénk lenni...
Vajon ki vet fűvet, állatnak eledelt
fekete mezőkre? kiből gyökerezik az erdő?
A virág és a lélekfénye, szerelem tüze.
Gyöngybetűket keresgélünk mindhalálig.


Nincs erdőm ez a  másoké, isten nekik
ültette. Repesnek - vígan benne.
Pezseg bennük a vér. Vadásznak is
főleg este, mikor senki sem látja.
Vadak ösvényét noha bogáncsok védik;
csak aki távcsőpuskás, mehet odáig.

Sugárzó szemekkel járnak utcákon
kiknek isten nem teretett vadont.
ŐK az igazi szerelmesek, nem fegyvert,
tiszta szíveiket kapcsolják őssze -
tiszta lelküek szívével, s csak néznek
az erdő felé. Hallják a szarvasbőgést,
tudják mikor alszik a medve, mégse
hajtja vágy őket, célbavenni egyet sem.

Fent a hold. Sárgán, nem azért, mert
nem látnak a farkasok, vagy az őzek,
sárgán világít a térbe,hiszen kelléke
a vadonnak, s a városlakók csendbe
néznek fel - elfogadják, hogy ez van,
és szomorúan kapcsolják fel a villanyt.


Annak idején kerek pillantásokat
vetett az égre a szerelem leánya,
Sokáig sóhajtozott, bár lenne ő is
egy ártatlan őzike - kit kedvelnek
az őzbakok, meg a virágok s a gombák,
s a színesen repkedő szerelmes bogarak.

Elszédítette a Hold, hajtotta a vágy,
szalajtota -, ki a házból, s elindult.
Véletlen éppen arra jártam, belém karolt,
de nem lepődtem meg, én is átkaroltam.
Örömmel szaladtunk, mint félálomban
a holdkorosok, se erdő, se város
nem érdekelt. Addig, addig mentünk
kéz a kézben, míg egy kertbe nem értünk.

Jól elfáradtunk, sebaj, én lehajoltam,
s a kispatakban sarat tapostam,
Vályogból egy kis házikót építettem,
Hamar ment, s mire berendezkedtünk,
már négy gyermek játszadozott odakinn,

Nyugtalan lettem, mert a Hold már
nappal is mutatkozott, de nem
tehettem semmit, meg aztán ki metszi
a virágot, ha nem a kertész, s a
vázába ki teszi a szép virágot és
ki mondja ki szép szavait? hogy a béke
megőrizze a családunkat, mert az élet
nagy könyvébe gyönggyel kirakva - meg
van írva, hogy csak így lehet megmaradni...

Szaladj velem  égfia, szólj, ki legyek itt?
hidegben a jó inas,  egyszeri  házias
szolgálni szeressek, azért hogy ehessek.
De csókot egyet se akarjak ugyis
hiába bizsergek s a szívem igényes.
Az elv leköt, erre se hajlik amarra
se enged a munka az élet -, keserédes
a lelkem, akármi nekem se való-


Melódia kedvesem éneke hangja
maradj csak  ölembe  galambom, a lét-
zaját dalod űzi el - átalakítja
édes muzsikára, virulj  csodaszép;
Nem fontos azonnal örülni a pénznek,
előbb amit azzal adott a világ
azt lássuk - az áru minőge az érték,
sokat nyom a latba mit adnak azért...

Babám  ütemére a  hárfa virágba
borítja a szívemet,   úgyse halunk meg.
S  a  víz szalad, átfolyik óra hasába
utána fut álmaim érzete - minden
kaland rezonál, adagol mesehőst is
faragnak a mítoszok egyebet is 
miközben egérutat úgy keres önként
ahogy engedik a kurta láncai.

Dacolj még érzelmim gyertyafénye,
azért is ha lángod pislákoló,
kedélyem beéri jószóval, igénye
szeszélye zajmentes nyivákoló.

Sose kérdem magamtól, hovatűnt?
Merengőn őrzöm itt boldog mosolyom;
remény se kell, engem is anyaszült
előre tudva, mi vár e sárgolyón.

Valóságom kegy, muzsika hangja,
nem alvó ember álma, kit kecsegtet
az ébredés, s előre fizetett.

De jót aludtam! Föld nevő szálóda
nekem  drága, odébb kell állni már,
jön a hajnal, vörös fény reflektál.

Oly piros az ajkad, mintha paradicsomba
harapnék, mikor csókkal kóstollak, kedvesem.
Harapni, nagy hiba nálam,  de csak egérke
fogakkal. S a te szemeddel látom mohoságom
fordítva ; ezt már nevetnem kell, mert oly édes,
oly  édeni nedv, nem hagyhatom abba.

Másodperceek, percek s órák telnek
tán meg is áll, nem ketyeg hisz nekünk dolgozik.
El ne vonja hétbarázdás eszem - mégis zsarol
hogy befejezzem,  mint széles folyóvíz,  vissza
nem vihet, sodor  vén  idő lassan hömpölygőn.

Árnyak időzített burokban,
mint konyhában a hölgyek -,
miközben kávét főznek, koccan
az ablak,s titkon benézek.
,
Befogadnának-e s leültetnének
széknek szalmafonatára?
Akár tölgyekből faragták őket.
akár sárból isten formálta volna...

Hisz restelni kell, ha biztatnak
árnyak ismeretére, újjal érintett
homályát a konspirációnak
padlásra bújtatott szekta rendet.

Orunkat ingerlő álompára,
mintha kátrányba vágná reliefét
a valóságnak, szurokkal vászonra
festett lények szőnek összeskűvést...