Mikijozsa blogja

Tűzben illatos, fenyőtű
lobogó, üde láng, kissé zöldszínű.
Fűts be, mint mozdonyt a tözeg mohája.
Ne fagyjon csonttá szívek bús magánya.
Még a legkisseb szálka is hevít.
Főleg ha abból most sok van itt.
Tűz és hamu - tavaszig összegyűl;
egyikből napfény lesz, másikból dal zendül.

Szomorú, vagy vidám az ihlet szabja meg;
s a mindenség virágot, zengőmadárkát ad ezekhez.

Égető a szeretet sorsom fészke,
azokért virrasztok, igéket suttogva,
akik most fáznak, tűz helyett jégre
fagy a kályha, vénhedjünk imára.

Kihűlve a világ ereszd be a kutyát
ne ugassa láncon a Hold udvarát.
Öltöztesd tündérnek, pirosba a, Tavaszt.
Röptesse a Telet jéghegyek fölé...

A költő kisbetűs, szerény;
természethűen ábrázol -
általa terjed az erény.
Rosszat sosem tanácsol

A költő egykor körmönfont,
alapos szemlélő lévén,
tolla bármit lemásolt,
e világról, vers ürügyén.

Sokat írt, sok csodaszépet;
lelkét átjárta gáláns hév,
embersége növekedett.
kereste művészet lényegét.

S rájött a vers nem egy tükör
mely pontosan mutatja be,
apró részletekig a kör
közepét, szélét, részletezve.


Az írott művészet bizony
lelki ábra, bölcs sejtelem;
színes csodálat vagy iszony,
minden, mi elképzelhetetlen.

Karácsonyi gitár, ha szól, elnémul
a hazug hatalom, úgy kitisztul
az emberi agy, mint derült ég, széthull
a ketrec, lelki rab felszabadul.

Betege volt a elnyomásnak, kit félre
vezettek, rájön, átverték csúnyán.
Karácsonyi gitár, éjfél szent zenéje,
szabadító, üdvadó hanghullám.

Jézus születése hozz nekünk újra.
hoz igazságot, nincs itt jobb, se bal,
csak magyar, megszűnik erőszakkal
létezni egy kormány, elzavarja.

Karácsonyi gitár kíséri a kórust,
s mi önfeledten dúdoljuk Jézus szavait
,,Az Úr Lelke van énrajtam, mivel
felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek
a szegényeknek; Azért küldött el, hogy a
szabadulást hirdessem a foglyoknak,
és a vakoknak szemük megnyílását;
hogy szabadon bocsájtsam a megkínozottakat,
és hirdessem az Úr kedves esztendejét.
Ámen Ámen Ámen

Kedves szépem, egyetlenem!
barna szemed oly napocska -,
mint fekete esténk hajnalfénye.
Öledre hajtott fejem, naponta
költögeti, úgy érzem, felébredve -
valahonnan, mély forrásból, mely
átfolyik éjszaka a völgyeken
hegyekről aláérve, titkon reggel
ide érve, lapos tájak nyugalmával
mécsest gyújt sötétség űző logikával.
Olyan barna a szemed - mint a bársony
őzek bundáján az árnyék - látom.
Nyergelni kell, fordulni kell ébredezve,
holtig élni, belehalni a szeretetbe...

Beléndek belénk öntendő szirup,
kit gyógyít, kit bolondít - meg se kérdezd.
Nem is földi virág, szél ide fújt
szimulációja, engem elképeszt.

Kerülőm - nehogy megártson korán;
későbbre halasztom, csodákra lelten
titokba tartom, mintha tombolán
szereztem volna-, színtiszta véletlen.

Legőszintébb percekben javasolt
a lábra locsolni, így mehetnékje
meghatványozódik szalad. a térbe

Mi meg szaladnánk a télbe, de nincs
se hó, se jég, elfogytak kellékei;
ködbe süllyedt jövő kerekei.