Mikijozsa blogja
A végtelen mögé becsúszik a párhuzam
Nincs vége a végtelennek - vajon
hol is lelnék mássabb végtelent?
Mert csak az nem sír, kinek vége már,
Mosolytalan modell a jövőkép;
reprodukál az unalomig -, hiteget;
hamis mértéket tol az emberek orra alá.
Könnyekkel mosakszik az igazi szerelmes;
álmaiban a nagy vigasztaló gondját viseli,
úgy meríti alá tengerbe, hol a szirén csókja
megtanítja jóságra, gyermek nevelésre.
A mindent látó jóisten szeméből,
s arany harmat lehull - asszonyok hajára.
Boldog férjeknek, hogy rajongva simogassák.
Szénfekete fehérsége - az éjnek
farkasüvöltést halkít le,hiszen a
szerelmesek gyöngyvirága -, susogni kezd.
Szívem ilyenkor szerelmem szívéhez ér -,
és beszélnek lelkeink hajnalig álmodóan.
Fekete csendben fehér az élet, a fák
között, a fűben és mindenhol egy
érző élet, mindenkinek fáj, épp úgy,
mint nekünk a szenvedés, és mindannyian
boldogok szeretnénk lenni...
Vajon ki vet fűvet, állatnak eledelt
fekete mezőkre? kiből gyökerezik az erdő?
A virág és a lélekfénye, szerelem tüze.
Gyöngybetűket keresgélünk mindhalálig.
Nincs erdőm ez a másoké, isten nekik
ültette. Repesnek - vígan benne.
Pezseg bennük a vér. Vadásznak is
főleg este, mikor senki sem látja.
Vadak ösvényét noha bogáncsok védik;
csak aki távcsőpuskás, mehet odáig.
Sugárzó szemekkel járnak utcákon
kiknek isten nem teretett vadont.
ŐK az igazi szerelmesek, nem fegyvert,
tiszta szíveiket kapcsolják őssze -
tiszta lelküek szívével, s csak néznek
az erdő felé. Hallják a szarvasbőgést,
tudják mikor alszik a medve, mégse
hajtja vágy őket, célbavenni egyet sem.
Fent a hold. Sárgán, nem azért, mert
nem látnak a farkasok, vagy az őzek,
sárgán világít a térbe,hiszen kelléke
a vadonnak, s a városlakók csendbe
néznek fel - elfogadják, hogy ez van,
és szomorúan kapcsolják fel a villanyt.
Annak idején kerek pillantásokat
vetett az égre a szerelem leánya,
Sokáig sóhajtozott, bár lenne ő is
egy ártatlan őzike - kit kedvelnek
az őzbakok, meg a virágok s a gombák,
s a színesen repkedő szerelmes bogarak.
Elszédítette a Hold, hajtotta a vágy,
szalajtota -, ki a házból, s elindult.
Véletlen éppen arra jártam, belém karolt,
de nem lepődtem meg, én is átkaroltam.
Örömmel szaladtunk, mint félálomban
a holdkorosok, se erdő, se város
nem érdekelt. Addig, addig mentünk
kéz a kézben, míg egy kertbe nem értünk.
Jól elfáradtunk, sebaj, én lehajoltam,
s a kispatakban sarat tapostam,
Vályogból egy kis házikót építettem,
Hamar ment, s mire berendezkedtünk,
már négy gyermek játszadozott odakinn,
Nyugtalan lettem, mert a Hold már
nappal is mutatkozott, de nem
tehettem semmit, meg aztán ki metszi
a virágot, ha nem a kertész, s a
vázába ki teszi a szép virágot és
ki mondja ki szép szavait? hogy a béke
megőrizze a családunkat, mert az élet
nagy könyvébe gyönggyel kirakva - meg
van írva, hogy csak így lehet megmaradni...
Szaladj velem
Szaladj velem égfia, szólj, ki legyek itt?
hidegben a jó inas, egyszeri házias
szolgálni szeressek, azért hogy ehessek.
De csókot egyet se akarjak ugyis
hiába bizsergek s a szívem igényes.
Az elv leköt, erre se hajlik amarra
se enged a munka az élet -, keserédes
a lelkem, akármi nekem se való-
Melódia kedvesem éneke hangja
maradj csak ölembe galambom, a lét-
zaját dalod űzi el - átalakítja
édes muzsikára, virulj csodaszép;
Nem fontos azonnal örülni a pénznek,
előbb amit azzal adott a világ
azt lássuk - az áru minőge az érték,
sokat nyom a latba mit adnak azért...
Babám ütemére a hárfa virágba
borítja a szívemet, úgyse halunk meg.
S a víz szalad, átfolyik óra hasába
utána fut álmaim érzete - minden
kaland rezonál, adagol mesehőst is
faragnak a mítoszok egyebet is
miközben egérutat úgy keres önként
ahogy engedik a kurta láncai.
Dacolj még
Dacolj még érzelmim gyertyafénye,
azért is ha lángod pislákoló,
kedélyem beéri jószóval, igénye
szeszélye zajmentes nyivákoló.
Sose kérdem magamtól, hovatűnt?
Merengőn őrzöm itt boldog mosolyom;
remény se kell, engem is anyaszült
előre tudva, mi vár e sárgolyón.
Valóságom kegy, muzsika hangja,
nem alvó ember álma, kit kecsegtet
az ébredés, s előre fizetett.
De jót aludtam! Föld nevő szálóda
nekem drága, odébb kell állni már,
jön a hajnal, vörös fény reflektál.
Oly piros
Oly piros az ajkad, mintha paradicsomba
harapnék, mikor csókkal kóstollak, kedvesem.
Harapni, nagy hiba nálam, de csak egérke
fogakkal. S a te szemeddel látom mohoságom
fordítva ; ezt már nevetnem kell, mert oly édes,
oly édeni nedv, nem hagyhatom abba.
Másodperceek, percek s órák telnek
tán meg is áll, nem ketyeg hisz nekünk dolgozik.
El ne vonja hétbarázdás eszem - mégis zsarol
hogy befejezzem, mint széles folyóvíz, vissza
nem vihet, sodor vén idő lassan hömpölygőn.
Álomgőzős időzítettség
Árnyak időzített burokban,
mint konyhában a hölgyek -,
miközben kávét főznek, koccan
az ablak,s titkon benézek.
,
Befogadnának-e s leültetnének
széknek szalmafonatára?
Akár tölgyekből faragták őket.
akár sárból isten formálta volna...
Hisz restelni kell, ha biztatnak
árnyak ismeretére, újjal érintett
homályát a konspirációnak
padlásra bújtatott szekta rendet.
Orunkat ingerlő álompára,
mintha kátrányba vágná reliefét
a valóságnak, szurokkal vászonra
festett lények szőnek összeskűvést...