Mikijozsa blogja
Valamikor kívülről megtanultam
Valamikor kívülről megtanultam s büszkén szavaltam a Tiszát , mivelhogy
az osztályban senki nem tudta, csak felolvasni.
Úgy voltam ezzel mint amikor -Arany János Toldijából - egy egész éneket kellett megtanulni, hát abban is én ... na mindegy.
Ebból kiindulva, lassan megtanultam - nem sokan szeretik a verseket, lenézik lebiggyesztett ajakkal kimondják:
- Á, ilyent még én is tudok írni, és láss csodát - tényleg tudnak.
de jó nekik, hát tudjanak is, adja isten. Én pedig szavalom a Tiszát -
- Petőfi Sándor: A TISZA
- A TISZA
Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.
Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. -
Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok:
"Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója."
Pár nap mulva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
Pest, 1847. február
A szerelem tudománya
Nem étel, nem ital - csókkal él
akinek a, kedves, szép orcája - Nap;
Aki gyönge válláról ruhát letép,
gyönyörködve simogatja, mindennap.
Akit ölébe ültet, haját kézzel
sokáig fésüli, s minden kecses
porcikáját gyönyörrel tekinti meg,
Ki iránt legtisztább vágyakat érez.
Akivel egybeforr, extázisba es,
sosem unja meg, bármennyit pilled,
öregedhet - érzelme rendületlen,
Ilyen a szerelem, nem kell elhinned.
Hétpróbás semmiség
Csipetnyi bátorság, mint ablakra izzadt
bekopogás, mikor felbukkan kétségbe
esése a hütlenül elosont és hibbant
ifjúságnak, ne ácsorogj megszépülve'.
Fuss, szaladj vinni szét tolvaj jogát
jelenlétednek, hisz mindent lopni kell,
mesterséget, egészséget - fizetséget, morált.
Jóságod mindig téged kicsinyel.
Elkopik a szappan kufár arcán e rendnek,
küszöb alá kerül a kolbász valahányszor
rálépsz, újat nyomtat, füstöltet neked;
Jól rágd meg holnap téged rágnak mit gondolsz?
Újabb év porondján
Újabb év porondján állok, van tovább?
indul a fény, világítja utam -,
fel is húzok egy hétmérföldes csizmát.
Muszáj sietni - véges a futam.
Vívódások pástja, kezemben drótkard,
ám riválisom elszaladt, kopog
a talpa, ö volt az Óév, nem maradt
emléke se már, nem oly nagy dolog! :)
Aranyszájú szerelemem szép csókja
vigasztalj, most add kezed, e kardot
letenni, holtig kerülni a harcot.
Értelmetlen minden, mi nem oldja
a feszültséget, s megfoszt egy boldog
együttléttől, ily utat nem akarok.
Huzatos szelek viszik álmaink
Mi más lenne az idő, ha nem a szél.
Kedveljük, ha hűsítve meglegyint,
de ha kifúja belőlünk ami szép -.
vad szelektől óvjuk virágaink.
Fedezékbe pucol mind aki él,
s hiába kunyerál fentről szélcsendet,
sebes vonatok hozzák a veszélyt.
Szörnyei kultúránknak felőrölnek
Hisz holdon is lengedez lobogó,
hol keresd nyugalmad nyomorult világ;
Földi lény senyvedd isten ostorát,
Kudarcot vall az értelem, zúgó
huzatok viszik álmaink ; ordítva
kapunk észbe -, kedvünk elorolta.