Mikijozsa blogja

Dereng az utca, s gyorsul az iram -
kerítéseken mászkálnak az árnyak,
Tökfejből kiköpött csikkek vígan,
s direkt a latyakba fejest landolnak.


Ma nem írok semmit, hisz ki vagyok -
Talán egy csendben tévéző - elázott?
Benne a szép lányok ama nagyok
pici lelkembe áldás pillanatok.

Zsiroskenyerem, ha majszolom - épp
kaviárt ízlelgetnek velem szembe,
betermelik mint én a sós karéjt

Pocit növessz, abrakolj emberiség
potyog a gesztenye nem a kertembe,
nem veri le a szép kakastaréjt.

A fákra gémkapoccsal tűzte fel
szeretet küldeményét, éden Atyja;
fejembe meg költeményt szegecsel -
oly édes a leve is, iszogatva.

Íratlan melódia - csak zsibongj -!
dobogó szívem édes vére sláger
talán, halálig ringató viszony;
paradicsomba döcögő fiáker.

A nulla gurul mint az alma és
harapni nem lehet belé de könnyen
rálehet csókolgatni a szádra;

Gurul az én szekerem, szerencsés
szerelmem itt a saroglya ülésen;
esőben kopog a kocsi sátra...

Szökés a tükörbe - egy kifelé
lesikló csizmatalpon -, és olyan-tájt
mikor kutat fúr hátba a psziché,
visszapillantóba dobni a sapkát.


Tanakodva pillanatok előtt
hová és merre -, fogalmam nem lévén -
de lelkiségem nyitott új mezőnyt,
se fű nem zöldellt azon, se fafélék...


Na most -szinte üveg a szívem is -
opálos, keret nélküli, neked jó;
mert ebben már nincs elvárás se vágy.


Beérem azzal ami volt s ha nincs
szilikonba csomagolhatom anno
mélységekben jártasságom jogát

Ha növény lehetnék, mondjuk csalán .
melyet felbolygattak -, s nélküled árva;
se csípni, se szúrni nem tudnék -, ám
teát főzhetnél belőlem te, drága.

Csönd markában perceket morzsol szét
a nyár, rézmozsarában nyoma vész sok
örömnek -, így vesztegetve a fényt;
szerelmünk tüze is csökken naponként.

Vagyok félig állat - félig gizgaz,
növekedve rokonszenv gyökeréből,
itt, ni! isten bajsza mögött grimasz;

Egalizálom a rútat a szépből
hogy bevállaljam erdők homályát,
hogy láthassam e virágzás csodáját.

Rohanj velem könnyedén, ne siess!
amott kalandok fergetege -, régvolt
idők szabadsága, ha neki mersz
ismét vágni, többé el ne pocsékold!

Mi mindenre megtanított a múlt,
vedd hasznát a szenvedésnek, hisz annyi
galibát élsz át, nem vagy elvakult;
ne várj! így mi fog öledbe pottyanni?

Rohanj velem - biztat a józan-ész;
romokban heverjen minden utánunk.
Dőljön a rendszer, elvek s a világ;

csak egy független egyén a jó zenész,
ki élte húrjain játszva, ráunt
a szolgaságra s eltűnt - toronyiránt...