Mikijozsa blogja

Bokros Tavasz - fagyokat rejtegetsz
cserjék alatt -, olyan vagy, mint a lányok
frigid naivsága; már nem szeretsz.
Bűbáj szemedben hidegek a lángok.

Ráfázol ám, nemsoká jön a nyár,
s akkor futhatsz innen, úgy elfelednek
Téged, mintha többé sosem volnál;
de én mégis, lám, kalapot emelek.

Visszavárlak, noha most csalódtam,
szívem hozzád hú marad, és dalolva
járok ezután is hozzád csatolva.

így élek tavaszias hagulatban,
az én nyaram már nem jön el - tudom,
hozzád bújva egy nap , elutazom.

Eresztékkel képzelte el a hős a jövőt
paletát s ecsetet vásárolt magának.
Meresztett is szemét előre kíváncsian,
de a szürkeségtől minden színe sápadt
Tudásvágya kudarccal szembesült,, s tán hátrahőkölt...
ilyen anyaggal alkotni titáni feladat---

Fonnyadt virágok alatt alszik ím, vigasztalan.
maszatos képei egy kukában végezték
Felemás kedvében az ember emlegeti:
volt itt egy mázoló, furán kesergő;
"Lóvá tették, hisz ma már érthető a világ",
s a kép értékét veszti, ugye Picasso?

Küszködve csak a művszetnek élt;
nem volt se szeretője, se pénze vedelni;
kunyerált hogy olcsó, s hamis festéket tudjon venni.
Mindezekből jólnevelt úriemberként kiszállt
valahol a másvilágon várja őt valódi festőkellék...

A harsogás visszhangja - rab-szódia;
mikor még a test tehetetlen - maradj
ne akarj szállni sehova, hol hija
van a képzeletnek, ott a logika.

Azon lóg kit a súlya sírba vonszol.
Felhágni szeretne égi szférába;
ne tombolj nyugtalanság. mert magadtól
sokat nem várhatsz; maradj ott mélázva.

Pedig lehetet volna, oly könnyedén,
mint verébnek repülése, de mellvért
és pajzs nehezéke máig visszahúz;
védd magad, ne urald az eget a tért!

De vékony a jónak bicepsze, zord
harcra kerülhet sor, és mégse lankad;
íme isten ivadékát e sport
kigyúrja, így lesz holtig konok alkat.

De kisportolt a gonosz, büszkeség
takarja félszét, senkit meg nem ölelt;
szakadatlan edzi testét, szemét
a tükörröl le nem venné, oly öntelt.

De nehéz jót tenni, könnyebb sötét
utakon járni, mint kiállni oltár
mellé és istennek tetszeni, nézd
a világ mit épít, silány homokvár.

De ha összedöl, vajon lesz aki
a világot végre jónak építi?

Talán most kell írni, készre csiszolt
mítosz félét a szerelemről, Bébi;
honnan tudnád, mily édes az, a csók?
mely kezed anyád kezéből kitépi.

S odaadod egy dalnoknak, akit
Kupidó nyila elért, lelki mámor.
Szűziesség vonzása lelkesít
dalra valahányszor a fény elvakít.

Az a boldog, ki hirtelen lobban
egész lényével és ön átadóan
szerelemre, fennkölt állapotban.

S az a sors kihívása, hogy valóban
hozz áldozatot, semmi nem számít,
bármely kapcsolat kettőn áll, vagy bukik.