huncfut-rimek

Roskad a hó, hasra feküdt a tavasz,
Fehér paplanja mint a fagylalt
oly kásás, oly izgalmas zseléragacs.
Beléd harapok, flamózom egy karajt.


Kihívlak tubicám, beviszlek édes,
kísérlek lelkesen, átkarollak szépen.
Elhagylak, mikor akarod, úgy élhess
mint egy vadgalamb, (sírvajár télen -
nyáron a párja után), én is sírok
te is nevetsz, jól megvagyunk, nem ásítok.

Ne vesztegesd időd reám, jól élj velem,
nélkülem! Ha elhagysz, visszatérsz,
s elfelejtek mindent -, fogy időnk sebesen.
Nem mindig pihen ki heverész.
maradj hát tubicám, akarlak halálig,

Mint egykor az ócska rádiót.
mit a bolhapiacon szereztem,
feltekerem a nyomógombot
rezdül a szótlanság, mérhetetlen.

Hangosabbá még a gondolatot is
van már hozzá elég hangerőm,
hadd hallják az elmémben mi dúl
milyen érzelmek bujkálnak észvesztőn.

Mindig látlak álmaimban kedvesem,
és amikor felébredek, te is velem,
Nem akarnám, hogy visszaaludjon;
csak azt, hogy hozzám idomuljon.


Olyan csendes e házban a szerelem,
nincs viszonyítási pont, mindenki
úgy szeret a maga módján - önkéntelen
ahogy neki jól esik, s jól teszi...

Iszom a délutáni kávémat
aztán lehalkítom a csendet
akik nem szeretnek álmodni se
merjenek, nélkülem nincs képzelet.

Lélek se susog őszülő erdők
szendergő varázsába, áldott esteken
még miénk e szenvedély tölgypadon,
Fatörzsnek dőlve, csókok körforgását.
hajnalig intézzük kihamvadásig;
Leharcolt nyárvége ma sem ismeretlen.
Patakok habja mossa lábunk, szép gondolat
elfolyó csobbanása, szívünk vidítja.

Két napon át szabaidőruhában, s a táj,
s a berke lázasan árnyékos borzongását
meg a domb s mező susogását álom váltja fel.
Remetezúg csendes lakójaként szívesen
 lennék patakcsobogás közelében veled.
Elfeled minden bajt,  ki ébred látni véli élesen,
hogy a szerelmet sosem unja meg;
Ó, hol vagy ifjuság könnyű viharzása
hevülve csendben szívem nem dobog mélabúba
biztat, ne haggyam kihűlni az élet mámorát.

Csillogó érzelmek köré felsorakoznak
odaadó szerelmesek. Közéjük ékelődik
pár apróság, (s a fájdalom, pszt!) gyötrő csomag;
Abba hagyni? jobb lenne nem szeretni senkit!?

Amig nem rajzol szemkörnyékre ráncokat
a kifáradt tűz, addig pimasz virgonc mind
aki csókokra hajt, ám észre téríti, rosszat
sejtve, szarkalábak látványa, s körbe tekint.

Bordák alatt a szív, ha nem létezne, képzeld
a szerelem közvagyon volna; nem szemezgetne
ki csókra éhes, elkapna egyet s mellé feküdhet.
Elegáns viszlát után dolgára mehetne...

Damillal odamadzagolt - metafora,
lelóg, le, mint a vergődő halacska.
Csali nem volt, mégis a horogra akadt,
sose halászd ki a sárga rákokat -;

Zsineg nincs verssorok összebogozásra;
csak a kender a megfelelő, másra
ne is gondolj -, csakis a szerelemre!
Itt a kacsód, itt simul a tenyrembe.

Jön a tercina, mint a vihar, oly sodró -,
akárcsak apám bagója. köhögtem.
Ki hallatszik a versből, olcsó reskontó.

Aznap csokolózás közben is röhögtem,
mert a szerelem csiklandós nekem, de hát
ne vegyétek rossznéven ezt a hibát.