huncfut-rimek

ne szédülj bele a hitegetésbe
odavissza inga, neked ketyeg
az ész óramutatója, beszédre
ürülnek ki hamar lukas zsebek

maradj veszteg jobb, mint kizsebelten
nyomorba zuhanni, fenn ég a fény
ne a sötétben keresd kibelelten
miért üres a beígért remény

csak egy mellékhatás, belé kóstoltál
nos, akkor hoppon maradtál, sebaj!
ne tégy úgy, mintha épp önfeláldoznál

hiszen ha többé nem leszel naiv
nem kell számolnod a mellékhatással
s a hitegető próbálkozzon mással

Valahol elfogy, vagy máshova, nő;
esetleg bujdokol, álarcban itt van.
de nem ismered, halkan köszönő
alak, ki tudja tán, a borát ittam.

Valahova siet - s amire vár
lehet nálam, vagy nálad, egy mosolygó
reakció, enyhe érzelemár -,
te süket. kolompos birkabolygó.

Akolba zártan találgasd, ki volt?
gyanús emlékek tova göndörödnek.
Katonák őrzik bent a pavilont.

S hallassz egy mikrofasiszta mítoszt;
agresszív visszhang a refrén, eretnek
szeánsz bacilusokról - lelkigond....

a tegnapról mesél banya vén trubadúrja;
Sok füllentésre leomló álomvárak -
feldúlt romjairól, melyek szűk alagútja
fulladozó reményteleneket fáraszt -
Ki felé! színlelve sürgeti egy slendrián
hipokrita őket, de nincs levegő, nincs!

Levegőtlen cselleng s vergődik a szerelmes
neki sem vetett ágy, sem románc a lét;
Pedig csókra éhes mosolyában engedelmes -,
s ha elindul szerelmet vall a testbeszéd.
de lám ledől, mint akire rásütik - beteg!
á dehogy, csak gyűlölik, mert szeretne önként,
levegőztető gépen komában csorgatja könnyét

Ne hidd, hogy minden történet, kerek;
amúgy sem követhető egy vizes nyom,
de ha mégis, végül megértelek.
Nem csak az, igazmondó, aki meggyón.

Jó mellé a mégjobb is idetér,
mielőtt színt vallanának hetérák,
bárki arcán lehet maszk, cinkfehér.
Ne vakon kezd megfejteni a képmást.

Mert a kétely bár titkolt, zizegő,
megint csak feleleges volt, megint csak
virágra vaskalapot hímmező.

Mily nagy érdem az óvatos tapintat,
ha mindegy már mit mesél, mifenét;
az sem számít, hogy a maszkja szintekék.

A lélek érzelmek tarsolya még -,
nekem legalábbis, innét a csókok
szappan buborékos világa -, mély
szerelmi mámor, lepecsételt kódok.

A lélek, kertelés nélküliség,
szabadtáj virágzó létnek; mi tágas,
mi napfényes, szögesdrót köribénk
nem feszül, olyan se, mi cukormázas.

A szív az otthona, az a csend
amely ritmusára velünk öregszik
az univerzum, festi a színtelent.

Hamis álltatás, hogy születnek itt
fiatalok; nem, mind öregen jönnek
e világra, újat nem keresnek.