huncfut-rimek

Reggel korán ki se nézek, de a Nap
benéz ám, hasamra süt, s megpillantom
fejem árnyát a falon, Szia véntag,
derűsebb lennél, ha kikelnél, mondom
napsugaras mosollyal, s korholón.

Paplanból bontsd ki, akaraterőd ó
küld felém a rigók füttyét, töltsd ki
érlelő remények poharát, koccintó
élőlények közé terelt e früstöki
rítus, adj utat a fény felé,köszi.

Minden kis virág mocorog fölalatt
ragyogni fog , s vele az egész világ.
Minden ásó rozsdát megunva hanyat
döl, vedd kézbe jó gazda, legkivált
ha már úgyis görbe a girhes hátad,
majd kiegyenesíti koporsó deszkája :)

Nem szereted az embert, szinte élni
se hagyod, nyomorral sújtod, sumák
huszonegyedik század; oly kreténi
veszett kapzsiságod, a nép megutált.

Tőrőlmetszett szeretet mint árucikk -
a templomok kersztjén csak arra vár,
levétessen, arra vár mind halálig.
s az idő beleposhadt, nincs igazság.

Jöjjenek a robotok, szipólyozd ki
belőlük a hajtóerőt, taposd
meg méltóságukat, s kezed lemosd.

S, jaj, megvetően ajkát lebiggyeszti
a virtuális intelligencia,
Hogyan lett illyenné az ember fia?

Honvágyak kunyhójában, Tanmás bátya
szilvaszemes oltára előtt, a
gyertya elfogyott. Főzelékes tálja
is kiürült, s úgy menne valahova.

Ugye tudjátok, hova? (Nehgy meghallja
a rabszolgatartó, én se mndom ki.)
Glóriát csodál szentjein s hangja
elhalkul, imát fog abba hagyni.

Ki kopog? a gazzda ifjabbik fia,
szeretetet koldul tőle, és szét néz,
csörgősipkát talál, s már tetre kész.

Tamás bátya énekelj már ujongva,
zsoltárt és bozotlakó nótákat.
Bánatod néhány percig elszálhat.

Valahogy azért szeretni mégis -,
mint gyertylángját az inkvizitor,
Megégetés után kell fény is;
öröm mámorban a lelki szálvátor.
Csak jót akarunk mindannyian
picit persze, magunknak .

Valamiként sötétből ölelni
ne lásson az áldozat, kit a
csókunk elárul, mint iskarioti
Judás, Jézust. Önámítás kínja
feszítve keresztre; az akarat sintér,
kóbor szeretéhség vág, mint a kés.

Rokonítani friss képmutatással;
gyöngéd elfogadás külalakja
benyújtja a számlát, s szépül a gyászdal.
Miközben kiszárad a banánfa.
Csakhogy Zákeus leszáll a fáról,
s a szeretet eléldegél máshol.

Az idő talpa alatt, mint a hangya
zajlik vigéc éltem nagy kalandja;
Merőleges a lépték, tapos agyon -,
gyufaszálakkal védem énvilágom.
Kerek az óra - azon gurul a csók,
miről sajna lassan lemaradok.