dobosigyorgy blogja

Reggel lett és cincike,

álmos volt, meg éhes,

lyukból ahogy kinézett,

kandúr nem volt kéjes.

De a lyuknak háttal volt,

előtte tál tejjel,

közben ahogy lefetyelt,

jól lehajtott fejjel.

álmos,éhes kisegér

a tál mögé illant,

cirmos ahogy rácsapott,

a tál nagyot villant.

Kiborult az édes tej,

kandúr lefetyelte,

míg a cica azt itta

sajtot észrevette.

És ő erre rákapott,

gyorsan enni kezdte,

bizony a tej elfogyott

a macska kergette.

Szegény kicsi cincike

befutott a lyukba,

macska pedig odaült,

hátha kijön ott majd.

De a ravasz cincike

másik lyukon ment ki,

talált ott egy nagy zsákot,

benne volt sok krumpli.

Ebből gyorsan jóllakott,

tüstént visszaillant,

ekkor vígan kukucskált,

a macskára pillant.

Megint hátat fordított,

lyuknál vot a farka,

kisegér belekapott,

játéknak akarta.

De cirmos visszanézett,

nyomát sem találta,

talán másnap hajnalig

a cincikét várta.

De neki több esze volt,

másik úton jár most,

kandúr meg nem egeret,

csak tejet talál ott.

Volt egyszer egy kisegér,
éhes lett szegényke,
a résen tán csak befér,
husi lesz ebédre.

Becsukták az ablakot,
nem tudott bemenni,
aztán egyet alkotott,
hátha tud majd enni.

Felnyomta a kis redőnyt,
gyorsan körülnézett,
eltűntette már a könyt,
evett is ebédet.

Sokat nem kellett mászni,
a földön találta,
vitt egy kis húsdarabot,
jó lesz vacsorára.

Este is jól belakott,
gyorsan elbújt onnét,
reggelig ő alhatott,
kandúr, sicc most innét.

Fehér rigó békét keres,
más országba költözött,
ilyen színű egyedül volt,
így lett hát ő üldözött.

Meglátta egy fehér galamb,
a szomszédból érkezett,
kéregette szép hangjával,
menjen hozzá közelebb.

Látod,én is fehér vagyok,
nem bántanak engemet,
tudják,hogy én csak jót adok,
nincsen bennem gyűlölet.

Ettől azt megbátorodott,
gyorsan mellé települt,
pici szíve nagyot dobbant,
végre nincsen egyedül.

Meglátta a többi rigó,
Atya Isten,jó nagy ég,
fehér rigó,fehér galamb,
repüljünk mi közelébb.

Mi majd onnét csalogatjuk,
ne maradjon ővele,
hiszen ő csak fehér galamb,
nem is rigó a neve.

De kisrigó meghallotta,
nem megyek én veletek,
ha ti minket nem bántatok,
gyertek inkább közelebb.

Tanakodtak,úgy döntöttek,
odamennek közelebb,
fehér galamb segítséggel,
nagy békesség született.

Bennük vannak békességek,
nem csalja el senki sem,
jóra mindig tettrekészek,
gátja nem lesz,úgy hiszem.

Sűrű ködben elrepült a szárnyaszegett kismadár,
a távolban őt is várja talán egy-két jó barát,
hazaér-e vajon szegény,mert a szárnya eltörött,
vagy pediglen jól megeszi,kiben ördög költözött.

De hát azért nem volt ilyen,végre hazaérkezett,
fáradtan és nagy betegen csipegetett kenyeret,
meglátták és gyógyították,mert volt bennük szeretet,
minden reggel adtak neki kis tejet és kenyeret.

Meggyógyult a kicsiny madár,aztán szépen elrepült,
azt hitte a házigazda,hogy már vissza nem kerül,
mire jött a sötét este,újra szépen megkerült,
megköszöni a jó tettet,a vállára rárepül.

Kicsiny csőrét azt kitárja,ráejti az aranyat,
nem kell neki eztán sem több,csak egy kicsi sajtdarab,
megkapja ő minden reggel,ettől aztán szárnyra kap,
ezután is minden este meghozza az aranyat.

Szegény ember így gazdag lett,eztán sem lett zsugori,
egész falu megcsodálja,miért nem lett uzsori,
mindenkinek adott kicsit,így is maradt sok Neki,
és ezért az egész falu ezután is szereti. 

Csodaorchidea
annyi mindent látott,
nagyon sok örömet
és szomorúságot.

Ahogy a vázában
már régóta állott,
betévedt egy férfi,
előtte megáll ott.

Meg is venné Ő már,
de nincs Neki pénze,
hogy vigyen virágot
beteg kedvesének.

Nagyon szomorkodik
és beszélni kezdett,
drága orchidea,
hogy vehesselek meg.

Nincsen nékem pénzem,
sokat kérnek érted,
miként lepjem én meg,
kedves feleségem.

Amint a táskája
épp csak kicsit nyílott,
csodaorchidea
beejtett egy szirmot.

De ezt az eledó
hamar észrevette,
a táskából tüstént
hamar visszavette.

Csodaorchidea
rögtön el is száradt,
ki is került hamar
utcai kukába.

De ám ott megszólalt,
férfi után kérlelt,
vigyél haza engem
vigasztalás végett.

Hazavitte így hát,
úgy sem tehet semmit,
virágot pénz nélkül
nem lehet most venni.

Ahogy hazaértek,
kinyílt a kis táska,
csodaorhidea
nyílt is lám pompásan.

Boldogok is lettek,
Nő is meg a férfi,
pedig gondolkodtak,
egyikük sem érti.

Csodájára jártak,
nem tudták elhinni,
ilyen szegény ember,
hogy tud ilyent venni.

Jött ám a zsugori,
vitte volna nyomban,
de ahogy hozzáért,
lankadt is azonnal.

Csodálkozva nézett,
nem is kell ez nékem,
ilyen száraz kórót
hogyan vigyem én el.

Azt, ahogy kilépett,
virág már pompázik,
vigyáznak is őrá
még nagyon sokáig.

Öntözgették szépen,
cserépbe is tették,
szép lassacskán majdan
meggyökereztették.

Csodaorchideát
azóta csodálják,
de a vén zsugorit
sehol sem találják.

Mert a kapzsi ember
eltűnt szégyenében,
hogy az orchidea
leckét adott éppen.

Szép történetemnek
ez lett hát a vége,
csodaszép virággal
tán örökké élnek.