TURIKARI68 blogja

A múltkor hullócsillagok láttam,

S a te neved jutott eszembe hirtelen.

De nem vagy valóságos.

S mégis közbe, te vagy a mindenem.

Mindig kell valaminek fájnia,

Mit nem old se ima se mágia.

Mi magába bolondit s írásra késztet,

Nem öl meg, de csúnyán kivéreztet.

Kiszáradt a csók ajkadon,

Szikkadt repedésin még, könnyezik egy mi eleven.

Azért sugtam e vándornak,

Ki még így sem tartott elég bátornak szerelmesen.

Dadogásra késztet, minden szavad,

Ha kérdezel.

Ezen a bolygón, jukat vágták te is,

Imbolygó szívemen úgy hogy nem is létezel.

Édes esti félhomályban,

Pislog egy csillag.

Nem mondom el úgysem soha,

Mennyire tetszel, mennyire bírlak.

Te csak öntöztél folyton,

Kergetted a vakondot, inni adtál az egereknek.

Én téged, te a felhőket kutattad 

Hol s merre tekeregnek.

Egyszer csak ott voltál a hypotalamusban, 

Egy érzés, mi agyamba betegséget kreált.

Haza cipeltem e fájdalmat a minap,

És azóta noszogat egy gondolat,  hogy igyál! keresve,

Valami gyógyszert reád.

Ki kell irjalak magamból,

Kipukkasztva e rózsaszín felhőt.

Hogy tudjunk élni egymás nélkül,

Én mint egy koravén kamasz,

Te meg akár a felnőtt.

               Azt mondták.

1/

Azt mondták, hogy itt, meg ott van!

S ő bujkál a szívekbe.

De a szív is halandó

S jósága eltéved a semmibe.

2/

Hogy egyengeti az utamat

Amint lábam reá leteszem.

Titkon! Hogy én őt,

Észre sem veszem.

3/

Eljön majd az utolsó órán,

S felüti a fejét, mint a pestis!

Igen gyere csak!

Vidd még ezt is! Meg azt is.

4/

Azt mondják bennem is ő lakik,

Én nem érzem, csak halványan sejtem.

De csak megmutatja magát,

Ha elárul majd minden sejtem.

Turi Károly / 2003-09-18/ 21/15