Hanni-nak.

Édes esti félhomályban,

Pislog egy csillag.

Nem mondom el úgysem soha,

Mennyire tetszel, mennyire bírlak.

Te csak öntöztél folyton,

Kergetted a vakondot, inni adtál az egereknek.

Én téged, te a felhőket kutattad 

Hol s merre tekeregnek.

Egyszer csak ott voltál a hypotalamusban, 

Egy érzés, mi agyamba betegséget kreált.

Haza cipeltem e fájdalmat a minap,

És azóta noszogat egy gondolat,  hogy igyál! keresve,

Valami gyógyszert reád.

Ki kell irjalak magamból,

Kipukkasztva e rózsaszín felhőt.

Hogy tudjunk élni egymás nélkül,

Én mint egy koravén kamasz,

Te meg akár a felnőtt.