TURIKARI68 blogja

Ajka.

Fekszem egy álmon,

Alattam bársony női hang.

Az utcán száguldó autók,

Visszhangzik tőle a gang.

A cserepekben kiszáradt virágok,

A múlt kedves emléke.

Szerelmet ébresztett bennem egy tündér,

De már most rothad az elméje.

Az egyik galambdúcban lakik,

Szárnya még suhog néha, de a lelke tele fekéllyel,

E sötét szobákba zárta bennem a fényt,

Puha műkörmös tenyérrel.

Nem vagyok már élő,

Csak porcicákkal hadakozok a sarokban.

De tudatára ereszkedek, mint egy pók,

S érzem szuszogását a néhai hajnalokban.

A város közben mit sem sejt,

Burjánzik tovább, mint egy beteg sejt.

Én már nem létezőn, ott zokogok az ábrándok tükrében,

Várom az érzést mi elemészt végleg a szerelem üdvében.

Turi Károly/ 2018/ 04/28/ 19:30   

Erdei futóverseny.

Összegyűlt az erdő,

Apraja nagyja.

Hogy az egyik,

A másikat le ne hagyja.

Sorba áll a nyúl,

Az őz, a szarvas.

Kinek patája erős,

S lépte oly hatalmas.

Eldörrent a rajt,

S e dörrenést pukkanás is kíséri.

Hát a szarvas szívét,

Nem egy golyó kitépi!

De elindul a nagy roham,

Senki nem vár már többet.

Mert a golyó útja a húsban,

Oly lágy és könnyed.

Turi Károly/2014/01/04

Jaj, de zsebes ez a világ,

Szomorú az isten.

Csóró lettem én is,

A bőrömmel fizettem.

Csuhába bújt a fény,

Önző lett a jószándék is maga.

Csillagokból vart a reverendára gombot,

E kór,  olyan lett mint a sötét éjszaka.

Pedig a földig hajolt értetek,

Mint egy szivárvány híd.

De kincset keresni nem ment senki,

Mert már itt, csupa giccs és márvány lett a hit.

A pillanatképek műhelyéböl. 

Penge élen táncol a boldogság,

A bútorlap, mint egy álom kép ragyog.

Mint a szellem a  tükör másik oldalán!

Melyre ha ránézel, én ott sem vagyok talán.

A szék melyet alkotott,

Látszólag üresen állt odabent.

Éjjelente nagyokat pattogott,

Mintha felkelt volna róla a  lusta csend.

Éhes vagyok! S gyakran kérdezem,

Engem szeretsz-e, vagy még őt azóta.

Ha éreznéd hogy csuklik a szívem ha rád nézek, mikor odaér veled az aorta.

Hiányzol! Bár ott vagy mindíg,

De néha fényévekre onnant!

Közben emésztenek az emlékek,

Ahogy merdnek reáma régi fényképek,

Reám aki csak úgy oda pottyant.

Hová lett a fény.

Hová lett a fény

Nem tudjátok?

Kerestem én is,

De előlem eldugtátok.

A nap süt,

De e fotoszintézis leplezi makacságod.

Régi leveleiden a szó tele   tetüvel,  

Még hangya se lettem, csak arra kelettem hogy etesem a macskákat.

Voltam etető 

S a te méhed  mint meddőn egy depressziós temető.

Csak hullattam néki a könnyeket,

Csak játszottál véle, nem adtál cserébe kölyköket.

Hol van a fény nem tudjátok 

Csak szennyezi bennetek s sötét anyagot?

Mikor fáztam senki nem jött hogy szikrát adjatok.