Költői igazság

Az élet nagyon csoda szép, hörgi a haldokló,

Egy nagy fenét, válaszol a mindennap robotló.

Az élet számok és logika, okosít az egyetemista,

Zuhanó repülőgépen még-sincs egy ki lenne ateista.

Egyszer látjuk a tökéletes képet s halljuk a zenét,

Máskor pedig legszívesebben vágnánk bele egy fejszét.

Lelkünk mint az 1000 ellentétes pólusú mágnes,

Nyughatatlan elektron áradatban megnyugvás mondd mikor lesz?

S akkor még ne beszéljünk a szerelemről,

Hisz az anti-logikus komplexitás ott igazán tündököl.

Időjárás, Galaxisok mozgása ez mindkettő bonyolult rendszer,

De még csak a közelébe se ér a szeretsz-nem-szeretve-de-szeretsz-el.

Ember, azért éneklek én mindig te rólad,

Mert kifogyhatatlan tárháza vagy az ambivalens szónak.

Bennem lassan semmi kétség, hogy Urunk s teremtőnk,

Piszkozata voltunk csak s van még egy jobb mindegyikőnk.

S ó költői igazság te maga vagy a huncut tréfa,

Bármikor akarom szavaidat kicsavarom és fordított a séma.

Ahogy írtam az élet szép és értettem vele jó randa,

S hitetlenül hiszünk, gyűlölve szeretünk s imádunk gonosz, tündökölj ma.

És ebben az egészben nekem kellene rendet rakni,

Mindennek adni erkölcsöt, morált s még hozzá rímet is faragni?

Hát mondanék most mindenkinek mindehhez egy szépet,

Úgy érzem mindannyian jól el hegedültük ezt az egészet.

De legyen, ez a zsák szikla kő az enyém felveszem,

S kéküljek meg de én akkor is az úton végigviszem.

Mindannyiunkért mert megéri mert gyönyörű a cél,

Költői igazság az az, hogy bármilyen rossz is az ember, mindent megér.

És a szórakó előadásában is…