Az ég

Aradi_Gabor•  2022. június 4. 07:50  •  olvasva: 128

Az első emléke mit szíve érzelmekkel színezve megélt,

A főlé feszülő tavaszi ég kékje,

Miben lelke többé nem félt, életbelépve,

Se az anyjától való elválástól,

Se az apja durva szavától.

Mert magában volt, hordta belül, s lelke hajója ráfeszült.


Vidám gyerek csapat cserregte fel az erdei vadakat,

Kereplő kacaj, suhogó vigaj velük a rétre látogat.

Tizenéves szertelen szétszórt gigli butuska szerelem, ó mondd

Lelkem, hogy legyen?

S miért olyan kék ismét, felettem az ég?


Táncba ment mikor az ég sőtétlett, lelke a sötétből kifeketélett.

S a fiuk részegek voltak, hangos csordalélek,

Szemük a vágy tűzétől égett.

Kicsit félt de a szeretet mi benne élt hazaküldte

Őt meg a veszélyt,

S fölötte a kelő nap rajzolta a sötétet újra, világosra.


S mint két apró giling-galang fiatalasszony lelkéből kinőtt két pici harang csöpp, lány s fiú ül a karján mint koszorú.

Boldogság, ugye maradsz még? - kérdezi félszeg mosollyal az azúron épp átúszó vatta cukor domborút.

A férfialakok lassan életéből a homályba vésznek, mint megkopott lépcsőfok élek.


Haja észrevétlen lassan lopakodón nagyon,

Szőkéből szürkült át egy váratlan őszi hajnalon

Mikor a komor sötét ég váratlan kegyét adta meg az érkező első hideg téli szeleken,

Mutatva magát mint lélek tisztító mély kék, ahol a lent és fent, 

Kezdet és vég, összeért.


S a pici lány ebben a nagy öreg nő testében, fekszik valahol egy szanatórium keretjében, Fölötte az ég, a mindenség, mi őt átölelte mint most és rég, S szelíd szívvel mondta: - Szeretlek, kérlek vigyél oda ahol nincs többé sötétség….



És a szórakó előadásában is…

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!