Egy és Más

Bányászsors

 

verejtékkel ácsolt képek

szénfalakra izzadt fekete fények

forró nedvességek csillanó

mélyéről tört fel lelkekben a bánya

csillék hosszú sorába gördült vakon

a tonnákkal megrakott sors-vagon

kasba szorult fohász az ajkakon 

szállt le s érkezett föl az ima   

de kellett az élet és az energia  

az apró lovacska is vakon húzta

asszony-szemek könnyeiből

bányatavak teltek meg azóta

és ma a tárnák telhetetlen gyomra

álmokkal együtt elnyelt szemeket 

arcokat eres kezeket okád vissza

végleg lezárt aknamélyekből 

a feketén fénylő holnapokba

 

 / a szénbányák áldozatainak emlékére /

 

csak gondolatátvitel

 

"nincs már szó csak gondolat"

.. ám a gondolat szavakból épül

nincs már épület mégis vannak falak

a semmiből csak úgy lerakódnak

szárnyszegett szemsugarak ha félnek

átívelik a szép hazug szavakat

fénytéglák szótlan kötéseibe érnek

és ha nincs már több fényerő

egy ige még kegyelmet kap

elé zajvédő hangfalat húzna az idő

de nincs már idő más nem marad

nem tudni hány decibel a nap

- tán a felkelő talán a delelő -

nem tudni melyik a hangosabb

talán már nincs is hallható jel

mégis megméri a szivem

a semmit a semmivel

... mint tudósok a gravitációs álmokat

száz év múltán einstein még figyel

pedig "nincs már szó csak gondolat"

… s az egész csak gondolatátvitel…

 

idézet: Skary: "aha…amikor a szív barangol" c. verséből (poet blog, márc.09.)

 

 

 A szegény utcazenész

 

Hallod, mint bújik a csönd az áradó dalhoz?

Látod a hegyben megbúvó patakot, 

hogy rohan  a folyóhoz, de partjánál

tétovázva megáll, mielőtt beleveszne...

Szemünkben álldogál most így az idő

hallgatag, fénybe csorgó este,

odaintve a bámész holdnak, 

míg "a pillanatok zörögve elvonulnak",

őrizve millió, mélyben zsongó hangot,

mik magukkal sodornak minden partot,

nappalból átszüremlő halk éneket,

amit az éj felülír, szinte észrevétlen

s csillag-hangjegyekkel

újra kottáz bennem.

 

Mozdulnék feléd, "de te némán ülsz fülemben",

a csend hallgat bennem, s én is hallgatok.

Szívemben galaxisok örvénye tágít teret,

lassan befed, sötétté foszlik a holnap,

"csillagok gyulnak és lehullnak,

de te megálltál szememben",

s tovább lépni én sem vagyok merész.

 

A szerelem szegény utca-zenész,

virtuóz játéka után hálásan

begyűjti filléres perceit az örömnek,

mit csengő emlék-érmek köszönnek,

aztán odébb áll, mint a feslett tavasz;

Kibomló, ledér orgonák alatt muzsikál,

keres illatozó, nyíló tereket,

ahol széllel feleselve, szabadon zenélhet,

vagy fellelkesülve új koncertet ad,

megosztja lázas tavaszát, láng-nyarait,

dallamaiban mindent odaad,

bőkezűen szórja  el szív-hangjait,  

s összes aranyát amíg csak lehet, 

mégis koldus marad, - egy szegény utcazenész -,

napról napra így él... mást nem is tehet,

mint áradó zenében hangtalan szeret.

 

 / idézetekben: József Attila : Óda - részletek /

Rengésben, forgásban

 

 

'elszabadult körhintán forog a világ'

roskadó égboltot támaszt zöld olajág

szívtemplom boltíveink összehajolnak

pilléreként egymás-önmagunknak

lüktető eleven kupolák

ölelnek szembogárból szembe

tenyérből tenyérbe épülő csendet

míg csillagvásznas éjszakák

törékeny fényei fölénk feszülnek

megtartó hatalmas ácsolat

rengésben forgásban szét nem szakad

őrzi szentélyét az ősszerelemnek

egybeforraszt vele ha minden szakad

'fejtetőkön búgócsigázó halk érzés'

 időtlen bennünk minden visszatérés 

'egy emberi kezdet és isteni végzés'

 

 

 '...'  : idézet netalaljmeg /kutyasimogató/  "Forró, megfagyok " c. verséből,  a szerző szives engedélyével...  / poet-blog, márc. 8./ 

 

ahogyan két fűpamacs

 

megrendüléseink összecsengnek

a tavasz tűnékeny poharában

'rejtelmek ha zengenek'

elixír hömpölyög ősfolyók

koptatott farmer-kék partjai közt

mikor a lábak vízen járnak 

test és lélek a szemközti oldalról

egymásra úgy néznek

ahogyan két fűpamacs ha előbújik

a járda repedése mentén

várva a növelő összeérintő esőt

szomjasan földhöz tapadva

'talpig nehéz hűségbe' maradva

mindkettő egyetlen sodró

aszfalt-folyam behatárolt foglya

csak révülten hallgatja

amint elered a tavaszi zápor

vagy elindul felé a fűnyíró

egy másik világból

 

 / ' … ' :  J.A:  Rejtelmek c. verséből/ 

József Attila

Rejtelmek

 

Rejtelmek ha zengenek,

őrt állok, mint mesékbe’.

Bebujtattál engemet

talpig nehéz hűségbe.

 

Szól a szellő, szól a víz,

elpirulsz, ha megérted.

Szól a szem és szól a szív,

folyamodnak teérted.

 

Én is írom énekem:

ha már szeretlek téged,

tedd könnyűvé énnekem

ezt a nehéz hűséget.