A szegény utcazenész

 

 A szegény utcazenész

 

Hallod, mint bújik a csönd az áradó dalhoz?

Látod a hegyben megbúvó patakot, 

hogy rohan  a folyóhoz, de partjánál

tétovázva megáll, mielőtt beleveszne...

Szemünkben álldogál most így az idő

hallgatag, fénybe csorgó este,

odaintve a bámész holdnak, 

míg "a pillanatok zörögve elvonulnak",

őrizve millió, mélyben zsongó hangot,

mik magukkal sodornak minden partot,

nappalból átszüremlő halk éneket,

amit az éj felülír, szinte észrevétlen

s csillag-hangjegyekkel

újra kottáz bennem.

 

Mozdulnék feléd, "de te némán ülsz fülemben",

a csend hallgat bennem, s én is hallgatok.

Szívemben galaxisok örvénye tágít teret,

lassan befed, sötétté foszlik a holnap,

"csillagok gyulnak és lehullnak,

de te megálltál szememben",

s tovább lépni én sem vagyok merész.

 

A szerelem szegény utca-zenész,

virtuóz játéka után hálásan

begyűjti filléres perceit az örömnek,

mit csengő emlék-érmek köszönnek,

aztán odébb áll, mint a feslett tavasz;

Kibomló, ledér orgonák alatt muzsikál,

keres illatozó, nyíló tereket,

ahol széllel feleselve, szabadon zenélhet,

vagy fellelkesülve új koncertet ad,

megosztja lázas tavaszát, láng-nyarait,

dallamaiban mindent odaad,

bőkezűen szórja  el szív-hangjait,  

s összes aranyát amíg csak lehet, 

mégis koldus marad, - egy szegény utcazenész -,

napról napra így él... mást nem is tehet,

mint áradó zenében hangtalan szeret.

 

 / idézetekben: József Attila : Óda - részletek /