Egy és Más

Ez az a pillanat

( 2020 május közepe táján… )  

Fűzfa ágán billeg, ide-oda leng,

nem tudni ő mit és miért remél,

borzas tollú, csöpp madár mereng,

most nem  énekel, csak örül, hogy él.

Fűszálak susognak, a lonc széttekint

fák öreg karja lendül ölelésre,

élet áramlik mindenhol megint,

gyöngyvirág csilingelése száll az égre,

…majd huss! Szárnyra kap a pillanat,

és elhagyja a kertet fénysebességgel,

hogy beutazzon más világokat,

miközben föntről ezer apró fényjel

pásztázza az éledő tavaszi tájat.

Kíváncsiak, vajon miként bókolnak

a kacéran vállat villantó nyárnak,

a sokat látott, vén zarándokok,

  az ócska trükkel mindig visszatérő,

régvolt mozikat idéző májusok.

Hinta száll, rajta gyermekmosoly

repül, s a szárnyra kapó pillanat

 eltűnik, mint foszló felhőgomoly.

Lent a kis madárszív feldobog vadul,

torok-fogságból egy trilla kiszabadul,

körberepül, engem is repkedni hív,

 jól tudja, követné bárhová a szív,

hiszen álmok gyönyörű földje ez,

hol óriássá nőhet minden semmiség,

 felhők auráján át érint meg az ég,

mikor halállal Élet néz farkasszemet.

Tudom,’pillanat alatt’ felnő egy gyerek,

apró cipőcskékben is az idő lépeget,

fut előlem, kinövi a teret,.. de az is lehet:

hogy nekem kell már felnőni Hozzá,

mialatt irányt vált a képzelet.

A gyermek őszintén hiszi amit kimond:

szemeiben azúrkék ősidők lengenek,

szívében még nincs félelem, se gond.

„ -Mikoj még kicsi vojtam, ott vojtam fönt...

- Hol Kincsem?  - Oooott.., az égben,

- mutat föl olyan természetességgel

a mérhetetlen távoli, kéklő világra,

hogy engem visszazökkent a valóságba,

s így, ’okos felnőttként’ megkérdezem:

- Hűha! .. és mondd, mit csináltál Ooott? –

(Látom, nem érti, én miért nem értem,

de meggyőző tündér-mosollyal felel)

  "Jepüjtem!” Tovább nincs is mit kérdenem,

ez az a pillanat, mikor NEKI elhiszem.

( köszönöm a kétéves unokámnak az élményt…:))

Május idusára

Ma szél fújt és nap nem sütött

a tavasz is csak szédelgett

a kerti sombokrok között,

közben láttam, elmerengett

egy ódán így május idusán..

Engem persze jól megfeddett,

mert tőlem ma megszökött

egy újabb évem, óh a lökött!

Pedig jó helye volt nálam,

de minek is bizonygatnám?

Fütyült rá a rigó is a nagy fán,

ma sem történt semmi fontos,

egy csoki-kocka boldogság-juss.

Az idő tudom főkolompos biz a’

énekeltem neki és lám a rigó huss

elszállt, úgy mint május idusa...  

az utolsó dínó

az utolsó dinoszaurusz is

kihalt belőlem

pedig én megtettem

mindent hogy megmentsem

tanú rá az égbolt

szelíd növényevő volt

nem vérengző fajta

a teste éjjelente bomlik

nappal a hegy eltakarja

mégis kiszárítja a nap csontig

lábnyomából mély tó lett

szép lassan keletkezett

míg összegyűlt benne

cseppenként megkövülve 

a múlt minden könnye

az utolsó dínó nem szenvedett

talán élhetett volna még

a szívében kis süsü repkedett

s ő csodálta mind az egy fejét

őt siratom vagy talán magam

már én sem  tudom

inkább örülhetnék

minek is szólna rekviem

hisz lett egy saját tavam

senkinek nincs ilyen

mi elnyeli a szavam

csak az utolsó dínó

visszhangozza még

padam  padam  padam …

https://www.youtube.com/watch?v=8ffitbOQ4aE

A szerelmükből…

A szerelmükből születtem,

és most arra gondolok,

milyen messze vannak ők ketten,

tőlem messze már, mint a csillagok…

Életem ajándék, ők adták nekem,

hálás vagyok érte, amíg tehetem.

Ma felnézek az égre, anyám s apám szemébe’

újra ragyogást látok végre,

tudom, hogy végtelen lett, 

fönt fénylik az éjben ez a szerelem,

megszökött a földről az örökkébe,

mégis érzem, hogy itt maradt velem..,

s két angyalomat magamhoz ölelem.

Nap és Hold

Minden szívverésem, mosolyom, lélegzetem,

Ősöm, Gyermekem, Szülőm, Szerelmesem...

Minden vagy, amit nyertem az élettől,

s az is, mit kezdetektől elveszítettem.

Az idők látszatán lassan átfordul

milliárdnyi csillagtengely, s a változások

rendíthetetlen, megújuló káoszából

a képzelet minden nap kitekint,

tiszta képeket fest az égre megint,

csak te maradsz láthatatlan bennem,

csendben eltűnsz a mindenségemben,

mégis minden sejtem érez,

taszítva vonz, ahogy hajnalt a sötét,

reménnyel, hittel, szenvedéllyel...

Mint Nap és Hold vagyunk egymásnak két,

messzeségben összefénylő ég-jel.

A jövővel nélküled viselős a lelkem,

de még visszaemlékszik a múltra,

arra vár, hogy te szülj naponta újra,

te szeress, te viselj el, s ha majd innen

mennem kell, akkor is te engedj el...